A fentieket Rauno Merisaari, Finnország emberi jogi nagykövete mondta nemrég egy budapesti szemináriumon, ahol – a magyar állami szereplők feltűnő érdektelensége mellett, inkább civil és szakszervezeti közönség előtt – az északi modell műhelytitkairól folyt a szó.
|
Az egyik finn páros, Taisto Miettinen és Kristiina Haapanen a 2013-as feleségcipelő világbajnokságon Sonkajarviben. Az utoléréses fejlődés egyik sikerországa
Roni Rekomaa/Lehtikuva / Reuters |
Finnország azért kitűnő példa, mert az utoléréses fejlődés egyik sikerországa, hisz a XIX. században az egyik legszegényebb európai államnak számított. Az osztrák–magyar kiegyezés idején akkora éhínség volt a finneknél, hogy a lakosság egyötöde éhen halt, de még a XX. század 60-as éveiben is segélyekre szorultak. Azóta viszont egyrészt a jövedelmi különbségek gyorsabban csökkentek, mint bárhol másutt Európában, másrészt olyan gyorsan gyarapodtak, hogy beérték Svédországot. A jóléti fordulat alapját az 1968-as társadalmi szerződés (Liinamaa-egyezmény) – amely bevezette a kétévente megkötött béralkuk és az átfogó jövedelempolitikai megállapodások rendszerét –, illetve az azzal párhuzamosan végrehajtott oktatási reform jelentette.
(Ez itt nem a demagógia helye, de talán elgondolkodhatunk rajta, hogy az érdekegyeztetés felszámolásával, a munkavállalói jogok szisztematikus, az alkotmányig elérő leépítésével és az oktatás színvonalának lerontásával mi vajon milyen felzárkózási pályára számíthatunk.)
Az említett szerződés egy háromoldalú alku eredménye volt a munkaadók, a szakszervezetek és a pártok között, amelyet máig minden kormány tiszteletben tart. Az egyezmény megkötése óta volt két nagyobb gazdasági válság súlyos munkanélküliséggel, számottevő társadalmi feszültség azonban nem alakult ki. Ehhez természetesen szükség volt erős és a többi tárgyaló fél által respektált szakszervezetekre – Finnországban a munkavállalók szervezettsége 70 százalék körüli, de a skandináv átlag is 60-70 százalék körül van, aminek a magyar érték csupán a hatoda.
A szintén mélyről indult Norvégiában – a szemináriumon a norvég színeket képviselő Knut Ringstad, a Norvég Alapok programmenedzsere szerint – 1935-ben kötötték meg az első alapszerződést a szakszervezetek és a munkaadók a szociális párbeszédről. (Emlékeztetőül: nálunk akkor Kéthly Anna vívta reménytelen retorikai harcait a parlamentben a munkavállalói jogokért, a politikai elit pedig a nem sokkal később elfogadott zsidótörvényektől remélte a társadalmi kibontakozást.) A „jobb munkafeltételek = nagyobb profit” gondolat jegyében megszületett paktum olyan erős, mint a norvég alkotmány.
|
Munch-kiállításon Oslóban. Norvégia is mélyről indult
Norsk Telegrambyra AS / Reuters |
A szerződés valójában a háromoldalú érdekegyeztetés kereteit rögzíti, a négyévente újra napirendre kerülő alkunak nincs állandó intézményrendszere – ahogyan a norvégok mondják: ez egy munkamódszer változó szereplőkkel. Az eredmény pedig egy konszenzusos társadalom, kiszámítható jövővel és boldog emberekkel. Ezek az emberek attól boldogok, hogy mindig csak arra kell koncentrálniuk, amit csinálnak: a munkahelyen dolgoznak, otthon pedig pihennek (és nem azon aggódnak, hogy miből fogják kifizetni a számlákat), ami a termelékenységükre is jó hatással van.
Ugyanerről tudósították a magyar hallgatóságot a szeánsz „svéd” vendégei (Szabó Tamara és Beskid Vilmos), akik magyarként évtizedek óta a svéd Ericssonnál dolgoznak. Az ő szavaikból egészen utópisztikus világ rajzolódott ki: egy skandináv multinál a főnök dolga leginkább annak elérése, hogy a munkatársak jól érezzék magukat, mert így sokkal jobb munkát fognak végezni. „A boldog és elégedett beosztott többet ér, mint a minőségbiztosítás; az én feladatom annyi, hogy megteremtsem azt a környezetet, ami a dolgozók jó közérzetét garantálja” – hallottuk.
A jó közérzet egyik alapfeltétele a diverzitás: állítólag sokkal jobb és inspirálóbb olyan cégnél dolgozni, ahol a nemek és a gondolatok is többfélék.
Az Ericsson most például arra gyúr, hogy belátható időn belül minden harmadik alkalmazottja nő legyen. Magyar fejjel a svédeknél alkalmazott vezetési metódus is nehezen felfogható: a felsőbbség érzékeltetésén és a parancsutasításokon alapuló irányítás helyett az információk megosztása, a bevonás, a részvétel, a közös döntés és a win-win szituációk („mindenki nyer”) keresése a lényeg.
Hogy mi mindenre rá lehet venni az embereket ezzel a módszerrel, arról a dánok szolgáltak tanulságos történettel. Ahogyan Steen Gade, a dán parlament klíma- és energiaügyi bizottságának vezetője felidézte, az akkoriban még saját energiaforrás nélküli skandináv államot nagyon érzékenyen érintette az olajválság a 80-as években. De úgy döntöttek: nem az arab országok (abban az időben a legnagyobb olajexportálók) fogják megmondani, hogyan éljenek a dán emberek. Volt pár kemény évük, amikor az utcán alig jártak autók, de Dánia 1986 óta úgy fejlődik az európai átlagnál gyorsabban, hogy közben nem nő az energiafelhasználás, az évtized végére azt tervezik, hogy az országban elfogyasztott energia 35 százaléka belső megújuló forrásból származik majd, az áram felét pedig szélerőművek termelik. Ez az arány szeles napokon néha már most is eléri a száz százalékot, miközben az áramár a németországinál, a hollandiainál, sőt az uniós átlagnál is alacsonyabb, a zöldenergia-ágazat pedig az egyik legnagyobb munkaadó az országban. Az energiareformhoz szintén társadalmi párbeszédre és konszenzusra volt szükség, de „hosszú távra szóló bátor döntéseket csak egyeztetéssel lehet meghozni” – legalábbis északon, ahol a dolgozókban megvan az erő, a politikusokban pedig a szándék a kompromisszumkötésre.
|
Lehet gondolkodni, hogy mi milyen pályára számíthatunk
Balogh László / Reuters |
Konklúzió helyett, de egyfajta összegzésként talán annyit: a nemzetközi boldogságrangsorban a 104. helyet elfoglaló, nagyjából Szváziföld és Tádzsikisztán szintjét hozó Magyarországon az erő a politika, a konszenzuskeresési szándék pedig inkább a harmatgyenge szakszervezetek oldalán van. Ebből a modellből pontosan az a társadalomfejlődési alakzat következik, amelyben élünk.
