Nem a könyvön múlt a siker

Akik kétoldalanként elalélnak: végre egy igazi férfi. Figyel, bókol, ragaszkodik, szétfeszít. Akik 26 fejezeten keresztül bizseregnek: végre valaki pironkodás nélkül ír szexről nőknek. Akik hálálkodnak: Ana Steele és Christian Gray történetét olvasva újra nekiláttak felfedezni a nemiségüket.

A hatalmas példányszám kérlelhetetlenül dörgöli a társadalom orra alá, hogy máig sem jutott sokkal előrébb annál: nekik – a nőknek! – nem is olyan fontos a szexualitás. De hiába szeretné az ember hálásan megszorítani E. L. James kezét, amiért – csodálói szerint – kendőzetlenül meg merte írni a valóságot, A szürke ötven árnyalatát érdemén felül magasztalják. Nem csak azért, mert felületes – ugyan ki keres sokszorosan árnyalt hősöket egy szoftpornó regényben? –, unalmas, és mert bármelyik közepesen fogalmazni tudó kamasz igényesebben veti papírra a gondolatait, mint a trilógia szerzője. Hanem mert az alkotó kevésbé a könyvének, mint inkább olvasói torz valóságképének köszönheti a sikerét.

E. L. James, aki elmeséli, mit gondolnak a nők Neil Hall / Reuters

Nem az ő érdeme, hogy a gyönyörű, lelkileg sérült, gazdag üzletember és az önbizalomhiányos, kajla, tapasztalatlan fiatal lány története nők millióinak a vágyálmát teljesíti be. Nem tehet róla: tizenéves bakfisok és anyáik boldogan elhiszik hősnőjüknek, hogy olyan orgazmusa volt élete első erotikus érintkezésekor – egymás után háromszor –, hogy majd beleszakadt.

De akkor ki felel értük? Azokért, akik úgy ki vannak éhezve a szerelmes rajongásra, hogy nem veszik észre, hol húzódik a határ a hízelgően féltékeny évődés és a beteges birtoklási kényszertől fűtött zsarnokoskodás között? Akik szívesebben bújnának az önostorozó, evési zavaros lány alakja mögé, mint hogy a saját bőrükben éljék meg vágyaikat?

Ki más, ha nem te meg én?