– Igen, volt szerencsém közel két évet egy hivatalban eltölteni, és noha nem bátorkodnék saját szerény tapasztalataimat általános érvényűnek nevezni, meggyőződésem, hogy a könyvben megrajzolt figurák és helyzetek kortól független archetípusok: a közigazgatás és a hivatali lét józan ésszel néha csak második olvasásra felfogható sajátosságai termelik ki őket.
– Mi ennek a résznek a műfaja? Paródia, szatíra, pamflet? Vagy inkább rögrealizmus?
– A kötet három regénye közül az első szatíra, sok vitriollal lelocsolva. Realistának nem nevezném, hiszen minden kitalált benne, hogy ne menjünk messzire, még a neve is: Só- és Egyéb Szóróanyagok Hivatala. A működési mechanizmusok, az emberek egymáshoz való viszonya is sok esetben nélkülözi a valószerűséget, viszont ezáltal talán sikerül megsejtetni valamit a néha ijesztő abszurditásból. Például, hogy a szaknyelv így fogalmaz: „A közigazgatás fogalmához tartozik, hogy azt nem végezheti bárki, hanem fő-szabályként az erre rendszeresített állami alkalmazottak."
– Ugyanakkor azt is olvasni a regényben a regénybeli írótól, hogy mindez csak előjáték a harmadik részhez. Az olvasók figyelmének elterelése. A sokkot enyhítendő...
–Így igaz. A harmadik könyv történései - mely szerint a hatalom a felborult társadalmi és társadalombiztosítási egyensúlyt úgy próbálja meg helyreállítani, hogy elkezdi összegyűjteni és kivégezni az ezredforduló előtt születetteket - annyira sokkolóak, hogy szükségét éreztem két könyvön keresztül mintegy előre oldani annak feszültségét. De az első két könyv írás közben arra is lehetőséget adott, hogy felvezesse, minden bizonnyal csak olvasói rossz érzések formájában azt, ami a harmadikban bekövetkezik. Ott ugyanis új értelemmel telítődik az első regény sok furcsa, abszurd és érthetetlen víziója, és hirtelen, a szerzői szándék szerint sokkszerűen összeáll a kép. Hogy aztán elkezdjen egy új történet kibontakozni az embertelenség közepette.
|
Nagy Koppány Zsolt
Teknős Miklós / Népszabadság |
– Sok réteg, stílus keveredik, szóviccek, kikacsintások jellemzik a könyvet, ám végül csak a csönd marad. Nehéz volt ide eljutni?
– Nem szívesen mondom ezt, mert olyan, mintha hivalkodnék a szenvedéssel, de igen, nehéz. Öt éven át írtam, elsősorban a harmadik könyvet, és két korábbi, sikerületlen verzióját semmisítettem meg csalódottságomban... Aggódva is gondolok a Mester és Margarita azon tételére, miszerint kézirat soha nem ég el, mert azokat a változatokat nem szeretném viszontlátni. Sokáig nem akart sikerülni, túl nagy volt a téma, nehezen leltem rá a formára, a stílusra és a hangulatra, melyek segítségével - remélem - sikerült elkerülnöm a közhelybe-fulladást, a blődséget, a hatásvadászatot, a hitetlenkedő olvasói fejcsóválást, és még sorolhatnám. Ehhez képest stílusjátékokkal kiszínezni az első két könyvet nem volt nehéz: inkább egyfajta terápia volt.
– Mintha a könyv arra is a beidegződésre is válaszolna valamiképp, hogy a magyar irodalomban humorral nem lehet túl messzire jutni.
– Az eddigi, humorban meglehetősen bővelkedő könyveim fogadtatásakor éreztem egyfajta - igaz, ki soha nem mondott - elvárást, miszerint oké, oké, rendben van, de hol a komoly mű? Tudtam, hogy elő kell állnom egy ilyennel, ám amikor elkészült, annyira sokkolóan durvának és egészségesen humortalannak bizonyult, hogy a fent már részletezett okok miatt hozzá kellett írnom az első két könyvet. Hogy a keletkezett hibrid szolgálhat-e valamiféle válasszal az Ön által említett beidegződésre, nyilván hamarosan eldől. Mindenkiben, aki elolvassa.
– Erdélyi származású, de ebben a műben már nyoma sincs az erdélyiségnek. Igazi pesti regénynek tűnik, már ha van ilyen. Ez is tudatos volt?
– Az Amelyben Ekler Ágostra emlékezünk című regényemben közöltem A vendégmunkás dalait, melyben - reményeim szerint - egyszer és mindenkorra lezártam ennek az ügynek, mármint az áttelepülésnek, beilleszkedésnek, és az ezzel járó összes tehernek és sértettségnek a megírható részét. Elmentem a falig, út arra tovább nem vezet. Örülök, hogy sikerült megírnom és lezárnom, mert így tudok végre „egyetemes" és „emberi" problémákra is koncentrálni.
– A mostani regényben akkurátusan, már-már gunyoros pontossággal tünteti fel a vendégmondatok és -szövegek eredeti helyét. Beint a korábbi idézéstechnikáknak?
– Nem mondanám, hogy beintek, de az eddigi, általam is kultivált gyakorlatot ezúttal kerülöm. Székely János írja a Pálinkás című novellájában: „Van a szellemnek bizonyos ökonómiája: ami egyszer már megvan, azt nem kell még egyszer megcsinálni. Mihelyt a hanyatt heverő állattetem képét valaki egyszer már tökéletesen megfogalmazta, minekünk nem kell újra vesződnünk ezzel, egyszerűen ellophatjuk tőle - erre való az idézet." Nálam a helyzet azért valamivel bonyolultabb: csak azokat a szövegeket jelöltem görcsös pontossággal, amelyeket változtatás nélkül a saját regényembe tudtam illeszteni. Amin akár egy vesszőnyit változtatni kellett, és van ilyen legalább egy tucat, az már jelölés nélkül szerepel, és továbbra is szabad prédája az ily zsákmányra éhes filológusi elmének.
– Regényében mindenkinek rettegnie kell, aki 2001 előtt született. Vélhetően maga sem úszná meg szárazon. Milyen feliratot látna szívesen a sírján?
– Ha vicces kedvemben halok majd meg, ami kizárt, ezt: „Élt, és nem rettegett hiába."
