|
A műgyűjtő Tamás Henrik gyerekeinek ágya fölött többek között Derkovits Gyula, Egry József és Kádár Béla képei lógtak
Kieselbach Galéria |
Az alaptörténet: a háború vége felé az amerikai hadseregben létrejött egy alakulat, Műemlék, Képzőművészet és Archívumok (MKA) szakasznak hívták. Tagjai nem fiatalok, nem is valódi katonák, de eredeti szakmájukból kifolyólag (művészettörténész, mu zeo lógus, restaurátor, építész, egyetemi tanár, történész, műemlékvédelmi szakember, műgyűjtő) elkötelezettek voltak a műkincsek megőrzése terepén.
„A városok újra benépesednek majd, de a kultúránk alapjául szolgáló műtárgyakat nem lehet pótolni, ha egyszer elpusztulnak” – ezzel a filozófiával szálltak partra Normandiában, hogy Európa-szerte keressék a nácik által összegyűjtött, elkobzott műtárgyakat, persze mindig hozzátéve, hogy egyetlen műtárgy sem ér annyit, mint egy emberélet. A nyolcfős alakulatból ketten így is meghaltak, ám ez csak fokozta társaik elszántságát.
A menekülő németek sóbányákba, kastélyokba, magánházakba rejtették az elrabolt műtárgyakat, az ő titkos helyeiket kutatta fel az amerikaiak maroknyi csapata, Hitler „Néró-parancsának” ismeretében, amely szerint ha a Führer meghal és/vagy Németország elveszíti a háborút, mindent meg kell semmisíteni.
A műkincsvadászok több mint ötmillió műtárgyat találtak meg, nekik köszönhető a genti szárnyas oltár, vagy a Bruggei Madonna, Michelangelo egyetlen nem olasz földön található művének visszaszolgáltatása.
A New York Művészpáholy estjén Molnos Péter művészettörténész rövid előadásában arról beszélt, hogy a zsidó vagyonok számbavételéről szóló 1944. április 16-i belügyminiszteri rendelet után a Szépművészeti Múzeum akkori igazgatója levelet írt a harminckilenc legnagyobb magyar műgyűjtőnek: nyilatkozzanak arról, érinti-e őket az összeírás. Mindegyikük igennel válaszolt. Ezek a – projektorra kivetített, hivatalos nyelven írott – tömör válaszok, miszerint „B. levelükre válaszolva van szerencsém értesíteni Önöket, hogy a fennálló rendeletek értelmében zsidónak tekintendő személy vagyok”, hatásukban lekörözték a James Bondba oltott Indiana Jonest idéző amerikai filmet.
Állami segédlettel végrehajtott rablás volt ez – mondja Molnos, hiszen a folyamat természetesen nem állt meg a számbavételnél. A mi itthoni történetünk nem hasonlít a Műkincsvadászok történetére, még akkor sem, ha a Szépművészeti Múzeum akkori igazgatója, Csáky Dénes a gondjára bízott zsidó műtárgyakat a tulajdonosok neve szerint leltározta, és informálisan jelezte nekik, hogy nyitva hagyja a későbbi visszaadás lehetőségét.
A háború legvégén inkább komikus, mint heroikus akciófilmszerű végjátékban, teherautókon és vasúton próbálta a magyar bedobozolt műkincseket Veszprémen és Pannonhalmán keresztül Nyugatra menekíteni, míg végül egy ausztriai kis faluban az amerikai hadsereg megállította őket, és a műtárgyakat a müncheni gyűjtőpontra szállították. Onnan érkeztek vissza vargabetűvel Magyarországra.
A zár alá vett tárgyak többsége megúszta a háborút, nem úgy a beszolgáltatástól megkímélendő banki széfekben elrejtett anyag, amit a Vörös Hadsereg hadizsákmányként magával vitt. Az elhurcolt és megmaradt tárgyak 90 százaléka olyan zsidó családok vagyona volt, akik vagy meghaltak, vagy azóta is hiába pereskednek az államosítás után a Magyar Népköztársaság tulajdonába került műtárgyaikért. De ez már egy másik történet, nem a kincsvadászaté.
