lm percpénze sem állt rendelkezésünkre. Azon is gondolkoznom kellett, hogy a digitális trükköket hogyan osszam be: mindenhol legyen egy kevés „turbósítás”, vagy inkább néhány nagyobb és látványosabb jelenetre összpontosítsak. Az utóbbi mellett döntöttem. Ezzel együtt azt gondolom, hogy a Kossuth kifli látványvilága, a trükkök minősége a Magyarországon megszokott átlag felett áll.
– A költségvetés 816 millió forint. De ha figyelembe vesszük, hogy Goda Krisztina Veszettek című nagyjátékfilmjének büdzséje csaknem egymilliárdos, akkor hatrészes sorozatért ez nem is sok.
– A valódi kérdés: hogyan tudtuk leforgatni ennyiből?! Ne feledjük, hogy a mi filmünk mikor játszódik, és ez mit jelent a kötségvetésben. Ráadásul roadmovie. Trükkökkel, csodákkal. Napi 15 órát dolgoztunk, 75 napon át átlag hét hasznos percet kellett felvennünk. Aki már forgatott életében, tudja, ez iszonyatos tempó. Az összeg emlegetésekor mintha elfelejtenék, mekkora anyagról beszélgetünk. Kimarad az osztás a matekból. Még egyszer kifejtem: 816 osztva 3-mal, egyenlő 272 (mert a hat rész összesen 318 perc, ami megfelel három nagyjátékfilmnek). Megszólná-e bárki, aki ért a filmhez, azt a történelmi, kosztümös művet, amelyik 272 millióból készült el? Nyilván nem! Szor három már botrány? Ha az a kérdés, szükség van-e egyáltalán ilyen típusú vállalkozásra, akkor azt a kérdést is feltehetjük, szükség van-e egyáltalán filmre? Drága műfaj, de hatékonyságát illetően nem is érdemes összevetni egyetlen rokonával sem. Ha „csak” három-négy százalékos nézettséget érünk el, a jelenlegi mozis adatokat tekintve a legnézettebb magyar film lesz. Mivel hat részről van szó, garantált a milliós elérés, és még nem beszéltünk a várható utóéletéről.
|
| Fotó: Teknős Miklós / Népszabadság |
Hol van itt a probléma? Ha kimondjuk, hogy mennyibe került egy film, sokkoló lehet a honpolgár számára, főleg ha a tudósítás célja a sokkolás. Demagógia a kenyér árával összevetni. Persze sejtettem, hogy egy ilyen léptékű vállalkozás automatikusan a politikai térbe kerül. Tán éppen e támadásoktól tartva nem merte a tévé megadni azt az összeget, melyre a realitások alapján valójában szükség lett volna. Szerencsére sikerült bevonnom szponzorokat. Holott a közszolgálati tévé egyik fontos feladata pont az ilyen produkciók létrehozása lenne: kortárs minőségi magyar regény adaptációja. Megtörtént. Nem lehetne ennek legalább egy kicsit örülni? Ha az a sokkoló, hogy én jutottam lehetőséghez, akkor a tévénél kell érdeklődni, miért bíztak bennem. Én köszönöm a bizalmat. És ezt kérném a sorozat megtekintéséig kierjeszteni mindenki részéről.
– A hasonlóan látványosnak ígérkező Toldi nem valósulhatott meg, mert a filmalap és a kormánybiztos nem bízott Pálfi Györgyben. Az MTVA mennyire „aggódott” ezúttal?
– Nagyon óvatosan nyilatkoznék Toldi-ügyben, nem azért, mert gyáva volnék, hanem mert túl sok változatát hallottam a történetnek. Még nem pályáztam az új rendszerben. Ha az előkészítés szerepe megnőtt, és a könyvet meg kell védeni egy plénum előtt, ha egy csapat dolgozik a forgatókönyvön, annak a hasznossága megkérdőjelezhetetlen. Ez a keret. Mint minden ilyen helyzetben, aztán a szereplőkön múlik, mi történik. Az sem mindegy, milyen sűrűn változnak a döntő szereplők, és mi az újak kiválasztásának technikája. Visszatérve a Kossuthkiflihez: a szerződésemben benne volt egy esetleges MTVA-felügyelet vagy inkább jelenlét, ezt a pontot sikerült kivetetnem. És nem is volt nehéz. Azzal dolgoztam, akivel akartam, úgy, ahogy akartam. Teljes szabadságom volt. Természetesen minden fázisban bemutattam, hol tartok. Mivel regényadaptáció készült, nagy meglepetéseket nem tartogatott a forgatókönyv szellemisége, hisz a regényt mindenki olvasta.
– Nem kétséges: ezer ember dolgozott a Kossuthkiflin, amely az MTVA talán eddigi leginkább értékteremtő beruházása volt. Közben a köztévé éppen átalakul, hullik szét, ki tudja, hányan látják majd a sorozatát is a Duna TV-n. Sokak szerint a helyzete Mephistóval analóg eset.
– Nem tudom kik ők, a sokak. A környezetemben élők tudják, ki vagyok, hogyan gondolkodom. Ezekre a kérdésekre valójában nem lehet válaszolni. Ha belekezdek, védekeznem kell, ráadásul homályos célozgatásokból álló vádat fogalmaz egy ismeretlen massza, a sokak. Lehet, hogy egyszerűen magukból indulnak ki. Nincs fantáziájuk arra, vagy csak elfelejtették, hogy másként is lehet létezni. Soha nem dörgölőztem a hatalomhoz! Ha karrierista lennék, az elmúlt két évtizedben sokszor kerülhettem volna pozícióba. Nem izgat a hatalom. Feladatok izgatnak. Hiszek ügyekben, és azokat képviselem. Tisztességgel. Becsvágy van bennem, de a megszállottságig tartom magam ahhoz az egyszerű tervemhez, hogy soha ne igazítsam a mondandómat és a cselekedeteimet az érdekeimhez. Egyszerűbben: mondom, amit gondolok. Nem zárhatjuk ki, hogy ez üdítően is hathat ebben a környezetben.
|
| Fotó: Teknős Miklós / Népszabadság |
– A sorozat alapjául szolgáló Fehér Béla-regényről írta egy kritikusa, hogy Jókai-paródia. Nyelvezete igen egyedi, s ezt egy az egyben meghagyták a dialógusokban. Nem kockázatos ez abban a korban, amikor lassan már azt sem tudják, kicsoda Jókai?
– Hiszek abban – aztán lehet, hogy ráfázom –, hogy ami jó, az hat. És ez nem korfüggő. Huszonvalahány éve a gyöngyösi sétálóutcában nyíló könyvesbolt megkért, hogy az üzlet előtt olvassak fel valamit. Bármit. Könyvvel tudtak fizetni, „amennyit elbírok”. Visszaírtam, hogy „gyúrok”. Arra gondoltam, teszek egy kísérletet, és Hamvas Béla Karneváljából fogok felolvasni, mert hittem abban, hogy a monológ, amelyet kiválasztottam, bárhol működőképes gondolatra alapul. És igenis volt benne annyi humor és filozófia, hogy az emberek megálltak és szemerkélő esőben végighallgattak. Nagyon sokszor kapaszkodom ebbe a gondolatba: vannak bizonyos alkotások, melyek zsigerileg tudnak hatni.
