Ez a koncepció egyébként ismerős lehet, leginkább Weöres Sándor Psychéjéből. Éppen ezért érdekes rögtön a nyitóvers (A Pygmalion-klub), ami egyfelől a szerzői figurát is e szerepjátékok részévé teszi. Másfelől a klubban az irodalom legismertebb teremtményeit (Csokonai Lili, Psyché, Sárbogárdi Jolán, Júlia, Anna Karenina) találjuk, akik saját megírt életüket elemzik.
A vers végén nyitva maradó kérdés („mi égne itt benn, ha nők szültek volna minket?”) vonatkoztatható a többi 47 szövegre: végig lehetne gondolni, hogy vajon van-e különbség a kétféle megírtság között, érzékenyebbek-e Falcsik Mari szövegei, vagy sem stb.? Sajnos ez az irodalmi önreflexió később eltűnik, pedig valószínűleg érdekesebb lett volna ezen az úton továbbmenni, mert így a végeredmény igen felemásra sikerült.
A legnagyobb gond a szövegek minőségével van.Mint említettem, a szereplők legtöbbje korántsem hivatásos verselő, hanem amatőr, dilettáns vagy szimplán csak tehetségtelen. S hát ez meg is látszik a verseken. Régen találkoztam olyan harsány, giccses és közhelyes szövegekkel (pl. A fürdőző szőke, Alatti, Red Dress Code, Nyoszolyólányok, Utcán élő lány mantrája), amelyek ennyire irritálják az ember retináját és dobhártyáját. És különösebben viccesnek sem nevezném ezeket. Érteni vélem, hogy a koncepció értelmében az itt felbukkanó figurák ilyen történelmi-szociális háttérrel (talán) így szólalnak meg, s ebből a szempontból (talán) még hitelesnek is tartanám. De ez a szabályrendszer inkább felesleges korlátnak tűnik.
Sok esetben ugyanis a mikrotörténet sokkal érdekesebb, mint a vers maga, illetve egyedül a történet az, ami mankóként legitimál egy-egy szöveget. Sőt gyakran vettem észre, hogy inkább a képekbe feledkeztem bele, ami egy verseskötet esetében mégiscsak elég rosszul hangzik. Triceps jó minőségben látható kollázsai vonzzák az olvasó figyelmét, s elemi erővel vetik fel azt, amit a leegyszerűsített nyelv csak kapargat, vagy éppenséggel megpróbál elfedni. További problémák adódnak, amikor egy-egy szöveg valójában sztereotípiákra épít, de nem bontja le azokat, hiszen hogyan máshogy lehetne például egy egzotikus honolului lánykát megjeleníteni, mint erotikusan, „mézes örömei” közepette (Önmagamba elmerülve).
A legnagyobb gond azonban mégiscsak az, hogy az érdekes koncepció ellenére nem igazán tudtam megválaszolni azt a kérdést, voltaképpen miért is kellene bárkinek is rossz verseket olvasnia.
Pedig vannak ígéretes pillanatai is a kötetnek, amikor sikerül túllépni a kerítésen, és nyelvileg kidolgozottabban megjeleníteni bizonyos kérdéseket. Például Minden szeretőm szíve mindössze két remek versszakban mondja el a 19 éves Maya Hathawi tragikus sorsát, keserűségét, amint kitaszítottként meghal a gyarmatosító fehér férfiaktól kapott nemi betegség miatt. A Bácsinebáncs a gyermeki nézőpont alkalmazásával a családon belüli erőszak témáját feszegeti. A Holdas éjen című pedig egy tréfás-ironikus hangulatú vers, amely valójában az ötvenes évek állami megfigyeléseiről szól. Csak hogy egy más típusú szöveget is említsek. Az ehhez hasonló futamok azonban arányaiban jóval kevesebb teret kapnak.
Ennek az eklektikus, sokszólamú műnek valójában nem könyvben lenne a helye. Sokkal inkább színházi környezetben, vetítéssel és zenével kiegészítve tudnám elképzelni, ahol az előadásmód sok esetben ellensúlyozná a szövegek nyegleségeit. Addig viszont a Nőket néző képek inkább egy izgalmas művészeti projekt irodalmilag kevésbé sikerült terméke: jó olvasmány helyett egy érdekes művészkönyv.
Falcsik Mari: Nőket néző képek, Scolar, 112 oldal, 3250 forint
