Két testvér, akik évtizedek óta nem beszélnek egymással, de ugyanakkor együtt laknak egy nem túl sűrűn lakott izlandi szigeten. Ami mégiscsak összeköti őket: a szeretet az általuk tenyésztett kosok iránt. Az pedig, hogy egy betegség miatt az összes állatot le kell vágni, úgy tűnik, megtöri a két idős férfi között az évtizedes jeget. A Kosok című izlandi film Cannes-ban az Un certain regard szekció fődíját nyerte el, Grímur Hákonarson rendezővel Karlovy Varyban beszélgettünk.
hirdetés
A filmjében két testvér jobban szereti az állatait, mint egymást.
Úgy érzi? A történet lényege azért az emberi történet, a kosok sorsa csupán másodlagos. Ugyanakkor ez a két történetvonal együtt működik igazán. Valóban abszurd: ha egy kietlen vidéken élsz, és nem beszélsz a saját testvéreddel, akkor előbb vagy utóbb azt állatokkal fogsz csevegni. Egyébként, az ilyen izlandi vén fickók amúgy sem olyan nagybeszédűek vagy társaságközpontúak. Nem ritka, hogy egy-egy vita esetén rokonok évekig nem beszélnek egymással.
Persze, sok ilyen történetet lehet hallani Izlandon. Igaz, nem családon belüli konfliktusokat, hanem inkább családok közöttieket. Mondjuk, hogy egy darab földön vitáznak generációkon keresztül.
Mennyire nehéz kosokkal filmezni?
Nehéz. Ugyanakkor mázlim is volt. Az egyik utolsó jelenetben, amelyik a házban játszódik, de fontos, hogy az ablakból a kosok is látszódjanak, nem volt egyszerű. Bevilágítottuk a házat, elhelyeztük a kamerákat, kívül pedig a pásztoroknak az volt a dolga, hogy képbe terelje az állatokat. Alig vártuk, hogy végre besétáljanak a képbe. Türelmetlenek voltunk, de a filmben úgy néz ki az egész, mintha csak varázsütésre történt volna minden.
Fotó: Egyed Péter / Mozinet
hirdetés
A kutya, aki egyfajta postásként rohangál a házak között, az is izlandi sajátosság?
Ez az egyetlen, ami teljesen a fantáziám szüleménye. Még nem vették át a postások munkáját az ebek. (nevet) Minden más, amit a filmben lát, valahol, valamilyen szinten, hasonló módon megtörtént. Gyerekkorom nagy részét vidéken töltöttem, így számomra egyfajta időutazás volt az egész forgatás. Eközben sokszor feltettem a kérdést magamnak: miért is készítem el ezt a filmet? Mindig tudtam a választ: muszáj megmutatnom ezeknek az elszigetelten élő embereknek a drámáját. A politikai üzenettel terhelt műveket meghagyom másnak.
Egyfajta szomorkás nosztalgia is sugárzik a filmből.
Persze, ez a világ eltűnőben van. Mint látja, ez a dráma is két idős ember között zajlik le. Néhány évtized múlva talán ezek a pásztorok és az életmódjuk már történelem lesz. Senki sem akar már farmerkodni sem. A fiatalok közül mindenki a turizmussal akar foglalkozni, annyian, hogy a világ összes turistája sem lenne elég hozzá. Az elmúlt tíz évben a kosok száma a harmadára csökkent Izlandon.
A prágai FAMU-n tanulta a filmrendezést, ahol a dokumentumfilm-készítésre helyezik a hangsúlyt. Miért pont itt tanul egy észak-európai játékfilmes?
Amikor felvettek a FAMU-ra, már túl voltam néhány sikeres rövidfilmen. Ezek zöme dokumentumfilm volt, de az egyetemen már sokkal jobban érdekelt a fikció, valami újat akartam tanulni. A Prágában töltött évek alatt alakult ki a rendezői személyiségem, felnőttem, ha úgy tetszik. Tudtam, hogy mi érdekel engem: a dialógus nélküli folyamatok, lassú tempó és a sötét oldal, mind a dráma, mind a humor szintjén.
hirdetés
A Kosok körülötti cannes-i őrületet hogy élte meg?
Megváltozott az életem, az biztos, Cannes-ban komoly díjat nyerni, nem gyerekjáték. Izlandon nem tudok olyan helyre menni, ahol nem ismernek fel. Nehezebb lesz így alkotni, az biztos.
