Kertészeti, szőlészeti cégeket működtető vállalkozók, ácsok, kőművesek kongatják a vészharangot: eltűntek a megbízható alkalmi munkások, alig van már, aki leszüretelje a szőlőt, segítsen felrakodni a cementes zsákokat, felássa a kertet.
Meghozták a fát. Még szerencse, hogy felfűrészelve jött, igaz, így drágább, de már tavaly sem találtam olyat, aki bíbelődött volna a motoros fűrésszel. Most olyat keresek, aki télire összeaprítaná nekem, és a hasábokat bepakolná a fáskamrába, onnan már kitalicskázom én, amikor kell. A korábbi segítőm azt üzente, nem ér rá, mert közmunkában dolgozik, és neki is jár a hétvége. A másik, aki volt, kiment a nagybátyja után Németországba, most gipszkarton falakat épít. Már autót is vett magának. Itt állok nyolcvanévesen, egyedül, a gyerekeim nem érnek rá, messze dolgoznak, és nincs, aki felhasogassa a tüzelőt óránként hatszáz forintért – így kesergett egy bükkaljai faluban élő idős asszony.
Panaszával nincs egyedül.
– Korábban egy nyugdíjas bácsival dolgoztunk, komótosan, okosan és főleg kitartóan tette a dolgát, látszott, hogy az agya is ott jár, ahol a keze. Ő sajnos lebetegedett, és nem találunk helyette megfelelő embert. A jelentkezők egy-két órát sem tudnak kitartóan dolgozni, állandóan megállnak cigarettázni, folyton azt kérdik, mikor lehet végre enni. Trehány munkát végeznek, folyton menni kell utánuk, kijavítatni, amit elrontottak – meséli egy miskolci kertész.
