Lassan hátrafordul a lány, kiegyenesedik, behúzza a fényes hátsót, a férfi arcába néz. Fiatal nagyon, zavarban van. Valahogy sebhelyes lehet a bőre, messziről látszanak az apró kráterek, hiába a púder, alapozó. Szív alakú arc, félénk mosoly. Alig múlt húsz. És ahogy hirtelen a lány elvörösödik, az arcon a festék ugyanolyan marad, most már foltos az egész arc, a széleken vöröses. A sminkelt maszk alatt egy élő ember arca, de a maszk nem tud elvörösödni. A lány most megszólal. Fényes hátsóból arccá vált, emberré. Zavarban van, futkos a szeme. Beszél. Talán kérdez.
Velem ilyesmi már nem történik,
tűnődöm, minden irigység nélkül, valami nyugalommal, merthogy az életkorom, ennek szerencsére vége, Kill Bill megtette, most kábé kétszer annyi idős vagyok mint ez a lány, a hátsóm sem olyan fényes, velem már eleve nem lehet ezt többé. Volt idő, de vége, vége, hál’ istennek! Úgy szoktam mesélni azt a történetet, munkahelyi helyzet, afféle alkotói folyamatban történt, hogy előbb az illetőt, nálam idősebb munkatársat még otthonomba is invitáltam, lám, nem félek én tőled, pedig ismerem a híredet, de elvégre most dolgozni fogunk, nem randizni. Nem is randiztunk, még félreérthető mondat sem volt, eltévedt kezek.
Csak a komoly meló. Majd aztán mégis eltévedtek azok a kezek, csak úgy simán, előbb csak a vállra a jobb kéz, kicsit ölelgetve, barátilag, aztán combra csapva, aztán kicsit feljebb, végül a melegebb rés felé evezve, addigra már az alkotói csapatmunka közben egy köztérben voltunk. Egy köztérben egy köznő. Míg – így szoktam mesélni – végül odasziszegtem, de úgy, hogy aki ott van, hallhassa:
– És te ahhoz mit szólnál, ha én is most itt megfognám a tökeidet?
– mondtam –, és csend lett, nagy csend, irtó nagy kuss, és ő még csak röhögni sem tudott, annyira meglepődött.
Mert akkor is felhördül bennem az a kislány. Hatéves. Iskolába megy épp. Mert mindig úgy mesélem, hogy fasza lány vagyok, ha beszólnak, beszólok, hiszen már kislány koromban is kővel akartam dobálózni, volt is kavics a zsebemben. Kezdettől. Hatévesen menetelek iskolába – pedig csak emlék, hogy hatéves vagyok, a valóságban nyilván nem így volt, hogy egyedül elhajtanak az iskolába, de az emlék, hogy kicsi vagyok, senki nem vigyáz rám és menetelek, aztán még 8, 10, 12, 14, 16 éves koromban is látom ugyanazt, ugyanott, a templom oldalában megbújva, a temető fái közt, mindig messze, félénken, sosem ugrik előre, mindig csak mutatja magát, előtör a csendből, de mindjárt vissza is húzza magát, pedig azt akarja, hogy lássák, és mindjárt el is bújik, mert fél, mert retteg, a mutogatós bácsi, a szatír, a rohadék exhibicionista, aki a kislányoknak rázza magát.
Félek, ijesztő, nem akarok odanézni, de látom, nem lehet nem látni. A kép úgy hasít, karmol, szétfröccsen, mint egy kézigránát, csupa sebhely az arcom. Csak azt nem értem, miért vagyok mindig egyedül ebben a történetben, hatévesen vagy tizenkét évesen, miért mindig egyedül? Egyébként pedig egyáltalán nem úgy viselkedtem.
Hogy beszóltam volna.
Egyáltalán nem, csak mintha meg akarnám győzni magam, hogy lám, az az ijedt kislány már rég kimászott, kikecmergett mindenből, ő aztán már senkitől-sem-fél nagylány lett, felnőtt, ugye, most próbálj neki mondani egy ilyen fényes hátsósat, mert akkorát kever le neked.
Mert végül csak elhúzódom, megmerevedek, átülök egy távolabbi székre, hideg vagyok, már nem vagyok elérhető, nem segítek, majd később visszahívom, nincs meg az a könyv, felelem, és nem érdekel, hogy többet nem fog velem dolgozni, már szarok rá, nem tudok egy térben lenni vele. Nem bízom benne, nem akarok több gondolatot megosztani, főleg nem alkotóit. Anyád. Menekülőre fogom. Csak már nem tipegek, hanem megyek, kész, nem nézek hátra, nem érdekelsz.
Ő meg itt, ez a bankos lány, akiben nincs is semmi kihívó, itt a boltban beszélgetésbe elegyedik. Visszanyerte arcszínét, a kitolt hátsóját behúzta, a zavara is enyhült, elmosolyodik, talán a kedvező bankkártyákról beszélgetnek, meg hogy nincs sok nép ma az üzletben, vagy hogy milyen kár, hogy itt bent kell rohadni, s nem a kinti napsütésben fagyizni, fényes nap süthetne le rájuk. Most szemtől szemben beszélgetnek. Jó, hogy már mindenen túl vagyok, gondolom, ahogy elmegyek mellettük.
Szoktam olvasói levelet kapni. Szokott ilyen jönni, mindre válaszolok, anyukám úgy tanította, levelekre válaszolunk, még ha késve is, köszönünk, válaszolunk, ha nem szidnak, megköszönjük. Hogy valamit olvasott tőlem, vagy hallott, ami tetszett, írja valaki, aztán megnézett valami videót. Helyes hölgy vagyok. Szelíd udvarlásnak szánja, fogalmam sincs, lehet, azt sem tudja, mit beszél – akarom mondani ír –, mikor jön egy ilyen úgynevezett olvasói levél. Szép a mosolyom, írja. Nem, nem is ezt. Hanem amikor igazítom a hajam beszélgetés közben, helyes hölgy vagyok.
Majd ezt is úgy mesélem nyilván, hogy milyen kis levelet rittyentettem ezután, hogy azt nem fogod az ablakba kitenni, barátom. És olyan dühöt borítottam rá, a teljesen ismeretlen, valószínűleg középkorú vagy idősebb férfira, amire vélhetően nem számított, állt ott elképedve, hogy ki ez a hisztérika, mi rosszat mondott ő, ha egyszer helyes hölgy vagyok. Így fogom mesélni. És aztán törlöm az ismerőseim közül. Pedig csak nézem azt az ijedt kislányt, mondom neki a tekintetemmel, hogy nincs baj, figyelj, hülyékkel vagyunk körülvéve, de ne feledkezzünk meg a másik száz levélíróról, akik szerint nem helyes a mosolyom, nem dobálom csinosan a hajam, akik szerint nem vagyok köznő.
Mert végül nem válaszolok semmit, nem törlöm az ismerősi körből,
mert gyorsan felejtek.
Nevet igen, sebet nem. Egyébként már látom, a kisgyermek arcát egészen felsértették azok a szétfröccsenő szilánkok, de már szépen begyógyult, sosem púdereztük, hát ez van, semmi nyoma nem marad, ilyen az emberi természet, mondom, figyelj, a dolgok csodásan gyógyulnak. De azért ha közel hajolok az archoz, látom én azokat az apró sebhelyeket, lehet, hogy ez már nem az, csak egy szép vékony ránc, végre, gondolom, középkorú lettem, ez már nem a sebhely, mert azok szépen begyógyultak.
