Franzent azonban roppant módon irritálja a ráaggatott címke. – Olyan ez, mintha befektetési bankár lennék és elmennék egy év alkotói szabadságra Franciaországba – tört ki belőle a Guardiannek nyilatkozva. Arról nem is szólva, hogy míg Roth és Updike futószalagszerűen rukkolt elő műveivel, közel negyedszázad alatt ő négy nagy regényt publikált.
– Amikor belekezdek egy regénybe, olyan érzés fog el, mintha még egyet sem írtam volna.
Ez így volt az elsőnél meg az utolsónál is – utalt a 2010-ben megjelent Szabadságra.
Obamánál Nixonról
Lehet, hogy Franzen rajongóinak átlagosan hat esztendőt kell várniuk a „zsenire”, a siker annál nagyobb. Igaz, az első kettő, a The Twenty-Seventh City (1988) és az Erős rezgések (1992) nem hozta meg a remélt áttörést, a 2001-es Javítások viszont igen. Méghozzá elképesztő mértékben. Az 1990-es évek Amerikáját egy középnyugati család sorsán keresztül bemutató regény hárommillió példányban fogyott el. Hasonló fogadtatásra talált a Szabadság (2010), egy szintén közép-nyugati családot középpontba állító, a szeptember 11. utáni Amerika minden szépségét és rondaságát kipellengérező mű még a Javításoknál is jobb, egekig magasztaló kritikát kapott. Annyit, hogy Franzen 2010 augusztusában a Time magazin címlapján találta magát. Figyelemre méltó fordulat, mert a szerző korábban egy esszében az irodalom iránti teljes érdektelenséget vetett a Time szerkesztőinek szemére azért, hogy írót már vagy egy évtizede nem tartottak ilyesmire méltónak.
Az egyetemi tanulmányait részben Münchenben végző, németül jól beszélő Franzen
szeret odamondogatni,
megbotránkoztatni. Például nyilvánosan „hűhónak” nevezte Oprah Winfrey irodalmi show-ját, amikor az amerikai televíziózás nagyasszonya beválogatta a Javításokat óriási nézettségű könyvklubjába. A bárdolatlan megjegyzésből sértődés lett, aztán rendeződtek a dolgok, Winfrey a Szabadságot is bemutatta, sőt mesterműnek nyilvánította. A tengerentúli sajtó azonban visszalőtt, hol „beképzelt f.sznak”, hol „elkényeztetett, nyafogó kölyöknek” minősítve a számos irodalmi díjjal elismert írót. Mindez egyáltalán nem zavarta Barack Obamát, az elnök 2010-es nyári szabadságára magával vitte a Szabadságot, amit aztán „félelmetesnek” mondott. A jelző persze sok mindent jelenthet, s amikor később Obama a Fehér Házban fogadta a szerzőt végül nem a regényekről, hanem Richard Nixonról beszélgettek. Arról a Franzen által gátlástalan gazfickónak nevezett elnökről, aki republikánus politikusként progresszív környezetvédelmi törvényeket hozott.
Széteső családok
Az amerikai Közép-Nyugat (Midwest) és a család visszatérő elemek Franzennél. Egy televíziós portréinterjúban azt mondta: a Közép-Nyugaton nevelkedni áldás volt, a vidéki környezet meghosszabbította mit sem sejtő, naiv gyermekkorát. A cinizmusnak ugyanis több időbe telik, amíg az a keleti, illetve a nyugati partról elér átlag-Amerikába.
– Később érkezik, viszont annál jobban fejbe vág. Velem is ezt tette, bár ártatlanságom ellenére nem voltam ostoba
– idézte fel eszmélését, amikor tizennyolc évesen bekerült a philadelphiai magánegyetemre, a Swarthmore College-ba. Magyarul megjelent műveit végignézve úgy tűnik, az 55 éves Franzen állandóan a széteső, működésképtelen családokról ír. Szerinte ezen nincs mit csodálkozni, elég megvakarni egy kicsit a felszínt, s minden családban szökőkútként robbannak ki az elfojtott problémák. Egy tévéinterjúban boldog gyermekkorra emlékezett vissza, mint mondta, nem volt része házilag előre gyártott testi-lelki nyomorúságban.
A Daily Telegraphban ezzel szemben felidézte a vasútnál dolgozó apját, aki folyamatosan haragban állt a világgal, mert úgy érezte, soha nem kapta meg a vágyott elismerést. Anyját frusztrálta, hogy képtelen volt „holtversenybe kerülni önmagával”, egész életét a családnak, férje és a gyerekek kiszolgálásának szentelte. Szülei halála után, több évtized elteltével a gyermektelen és elvált Franzen visszatekintve boldog családként írta le magukat. Igaz, amikor egy forgatócsoporttal visszatért gyerekkora helyszínére, St. Louis egyik elővárosába, ott
nem volt hajlandó betenni a lábát egykori házukba.
A Javításokban ugyanakkor visszaköszönnek a tragédiák. A Lambert família feje, a vasútnál dolgozó Alfred – Franzen apjához hasonlóan – demenciában, Alzheimerkórban szenved. Alfred felesége, Enid kétségbeesetten igyekszik összetartani három felnőtt gyermekét, hogy aztán férje halála után, 75 évesen azt mondja: eljött a korrekció, egy új élet ideje.
Fekete felhők
Amikor utazik, Franzen a reptéren a beszállásra váróktól lehető legmesszebb eső székre ül le. Mégsem tartja magát szociopatának. Élettársával, Kathy Chetkovich írónővel az év egyik felét New Yorkban, a másikat Kaliforniában töltik. Boulder Creekből szeret lemenni a tengerpartra, s ott 30-40 percig csak a madarakat figyelni. Szívesen teniszezik Kathyvel, eljárnak vásárolni, kivesznek egy DVD-t, „hétköznapi életet” élnek. Írás közben azonban nyomorúságosan érzi magát, tele van félelemmel és kétséggel.
Tudja, hogy a XXI. században a regény társadalmi funkciója gyökeresen megváltozott. – Ha íróként a céljaimat listáznom kellene, az utolsó helyre is azt tenném, hogy olyan érdekfeszítő információkat hozzak az olvasóim tudomására, amit nem kaptak meg sem a televíziótól, sem az internettől – fejtegette a The Daily Telegraph-interjúban. Franzent ennél jobban aggasztja, hogy a vártnál korábban véget érhet írói pályafutása. Fekete felhőket lát gyülekezni. Egyre többen kezdenek elismerően beszélni róla.
