„Egyszerre legalább öt nőt akarok! Egymillió dollárt akarok keresni egyetlen este!” Ezt mondta menedzserének valamivel a halála előtt nemcsak a dzsessz, hanem az egész zenetörténet egyik legkülönösebb egyénisége, Michel Petrucciani.
hirdetés
A cím természetesen túlzó. Még kilencven centire sem nőtt meg, ami a magyarul üvegcsontúságnak hívott, latinul osteogenesis imperfecta nevű veleszületett betegségének volt az egyik mellékhatása. Mire elérte a kamaszkort, több mint százszor tört el valamije. Egész életében fájdalmai voltak, például karjai kitárása is szenvedést okozott neki. Most képzeljünk egy zongoristát, akinek fáj, ha kinyújtja a kezét...
Michel Petrucciani a montreaux-i dzsesszfesztiválon, 1998. július 16-án Reuters
Ha van szerencse ebben az emberi tragédiában, az a zene. Michel Petrucciani előbb dúdolt Wes Montgomery-gitárszólókat, mintsem hogy beszélni tudott volna. Nápolyból elszármazott franciaországi olasz zenészcsaládba született, apja és egyik bátyja gitáros, másik bátyja nagybőgős volt. Totyogós csöppségként szeretett bele Duke Ellington játékába, négyéves korától tanították zongorázni, kilencévesen már együtt muzsikált a famíliával, tizenhárom évesen keresett először pénzt fellépéssel. Mindezt úgy, hogy néhány lépésnél többet nem tudott megtenni egyedül, a színpadra is ölben kellett felvinni.
Karrierje elején a menedzsere úgy spórolt a szállodaszámlával, hogy egy utazótáskában egyszerűen becsempészte a művészt a szobába. Apja „meg akarta tartani magának”, féltette és nem engedte el, tizenöt évesen mégis eljut Párizsba, ahol az ott élő fekete dobos legendával, Kenny Clarke-kal és a trombitás Clark Terryvel hozza össze a sors. Utóbbi zongorista nélkül érkezett egy fesztiválra, és elsőre tréfának vette, amikor a parányi Petrucciani ajánlkozott. „Nyomjunk valami bluest!” – vetette oda neki, de ahogy meghallotta az első taktusokat, megváltozott a véleménye: „Törpe volt, de úgy játszott, mint egy óriás!”
Michel később úgy írta le első párizsi élményeit, mint amelyekben jelentős szerepet játszottak a tudatmódosítók és „holmi bizarr nők”. Termetére rácáfolva krakélerként viselkedett, fennhéjázó magabiztossággal, nyomdafestéket nem tűrő kifejezéseket használva beszélt a zenéről és általában mindenről. Pillanatok alatt sztár lett, lemezszerződést kapott az Owl Recordstól, amelynek igazgatója, Jean-Jacques Pussiau még azt is eltűrte, hogy a finoman szólva is szeszélyes Michel fülön harapja, amikor az ölében vitte be az éttermekbe vagy a stúdióba. Pussiau úgy emlékezett vissza ezekre a hónapokra, mint amikor Petrucciani folyton sietett: „Nem akarta vesztegetni az időt.”
Húszévesen Kaliforniába költözött, ahol rábírta az egyszer már visszavonult Charles Lloyd szaxofonost, hogy induljanak koncertkörútra. Szenzációs sikerük volt, végül New Yorkban telepedtek le. 1985 februárjában Lloyd az ölében vitte be a New York-i városháza koncerttermének színpadára – az ott készült One Night with Blue Note című film a dzsessztörténet egyik legendás állomása.
hirdetés
Nem hitt a veleszületett zsenialitásban, csak a munkában. Egyszer azt nyilatkozta, még gyerekkorában eldöntötte, mit akar csinálni, és mindvégig ezért dolgozott. Sok mindenkivel játszott, köztük Dizzy Gillespie-vel és Wayne Shorterrel. A kilencvenes évek elején szólófelvételeket készített. Virtuóz futamait Oscar Petersonéhoz, többrétegű, lírai harmóniáit Keith Jarretthez és példaképéhez, Bill Evanshoz hasonlították. Díjeső zúdult rá, amit utált. Úgy érezte, betegsége miatt szükségszerűen rövidre ítéltnek vélik a karrierjét, és ezért akarják még életében kárpótolni.
Ő egyáltalán nem számolt rövid élettel. Vidám természetű, kifejezetten bohém figura volt, úgy tartotta, hogy egy jó nevetés felér egy csomó gyógyszerrel. Közben nem vetette meg az italt, és a kokainfüggőséget sem tudta elkerülni. Szerelmi élete is viharosan alakult, öt tartósabb kapcsolata, köztük két felesége volt. Egy harmadik nőtől született fia, aki sajnos örökölte apja betegségét, és egy negyedikkel nyugszik közös sírban a párizsi Per Lachaise temetőben. Jacques Chirac francia köztársasági elnök nyilván nem pont erre gondolt, amikor példaképnek állította a franciák elé. Hazájában valóságos nemzeti hős volt, 1994-ben a Becsületrendet is megkapta.
Nem törődött az egészségével, két végén égette a gyertyát. Koncertezett, lemezeket vett fel, tévészerepléseket, interjúkat vállalt. 1998-ban több mint 140 fellépése volt. A szilvesztert még egész éjjel tartó mulatozással töltötte, hat nappal később, 36 évesen halt meg tüdőfertőzéstől, ami persze összefüggésben volt az osteogenesis imperfectával. Barátja, a szaxofonos Wayne Shorter mondta róla, hogy mások, akik úgymond „normálisnak” születnek, gyakran úgy élnek, mintha nem lenne karjuk, lábuk, agyuk.
Michel sosem panaszkodott semmire, arra sem, amit a tükörben látott. Ehelyett nagy muzsikus és nagy ember volt, érző lélek, aki az érzéseit át tudta adni másoknak is.
