Jó, hogy rossz, a drámának

Ezt szereti a Színházi Dramaturgok Céhe, az a lelkes csapat, amely évről évre keresi-kutatja, olvassa, vitatja és válogatja a bőségesen felbukkanó új drámairodalmat, hogy aztán összeállítsa belőlük az évi rendes nyílt fórumot, az idén a huszonkilencediket, ahol az arra érdemeseket szélesebb körű vitára bocsátja.

Más érdemesekből felolvasószínházat szervez, megint másokból, a korábban itt tárgyalt művekből a közben elkészült előadásokat is szemlézi, és még könyvbemutatót is tart, ha van mit bemutatni. Az idén akadt. Benedek Albert igen figyelemreméltó darabja mellett nagyjából közmegegyezés jellemezte Vékes Csaba Ananász-generáció című művének vitáját is; sűrű szövetében felbukkan Orwell antiutópiája, az 1984, de mindenekfölött és elsősorban Örkény szelleme, mindez együtt a jelen kesernyés nézőpontjából a még kesernyésebb jövő felé ábrázolva.

A háromgenerációs család egy diktatórikus és kiüresedett világban mentené a mentendőt: a színházak már betiltva, gondolkodásról szó sem lehet, a könyveket kellene eldugni valahogy, bízva egy szebb jövőben, de ez sem sikerül. A házmestert – alakjának klasszikus mögöttesével – itt közös képviselőnek hívják... Színpad után kiált ez is.

És volt még két darab: a kezdőnek számító Németh Nikolett Rajongás című darabja egy zűrzavaros testvérpár ideálkereséséről és -teremtéséről, valamint önnön zavaros identitásukról szól kissé fragmentáltan; és Szalóczi Géza Majakovszki című műve, amely egy „talált” fiatalember múltkeresését mutatja be.

Utóbbi nyerte a patinás Vilmos-díjat, amelyet minden esztendőben a jelen lévő közönség titkos szavazatai alapján osztanak ki. Felolvasó-színházi formában került a közönség elé – zsúfolt házban – Térey János Epifánia királynő című darabja, Horváth Csaba rendezésében, alaposan meghúzva. Az áltörténelmi opus címszereplője bukás után menekül országából, ahol abszolút nőuralom és sajátos törvények szabályozzák az életet. Az elnyomott férfiak világában mégiscsak egy érzelmi-szerelmi árulás buktatja meg a fura diktatúrát.

A szép színészi pillanatokat és izgalmas nyelvi közeget, valamint kortársi problémákat fölvonultató darab remélhetőleg hamarosan „igazi” színház repertoárjára kerül. Ugyanez várható Spiró György Helló, dr. Mengele című darabjával kapcsolatban, amely Lénárd Sándorról, a kalandos életű orvos-író-költőről szól, aki egyrészt latinra fordította a Micimackót, másrészt egy háborús bűnösök üldözésére szakosodott csapat dr. Mengelének kiáltotta ki. Abszurd helyzet és abszurd világ – a felolvasást Karsai György színháztörténész, a téma és a személy alapos ismerőse kísérte magyarázatokkal.

Szálinger Balázs A fiú című drámája Koltai M. Gábor rendezésében itt felolvastatott, de már dolgoznak a színházi verzión; Németh Ákos Babett hazudik című drámáját pedig Lőkös Ildikó dramaturg és Vidovszky György rendező mutatta meg és be a nézőknek. És magyar dráma még az a Nádas Péter-adaptáció, amelynek előadását nagy sikerrel „temették” Pécsen: a Rózsavölgyi Szalon produkcióját Forgách András rendezte, és a közönség ezen a búcsún, ahogy mondani szokás, a „csilláron is lógott”.

És volt még Székely Csaba-dráma is, a versenyben és azon kívül, a Harmadik Színház a Bányavirágot mutatta be; s ha drámának nem is, de drámai ihletésűnek föltétlenül mondható az a tematikus DrámaSlam – vagyis egy slam poetry verseny –, amely ugyancsak nagy sikert aratott. A magyar dráma, köszöni, van: keresnie sem kell, a téma nemcsak az utcán hever, hanem a levegőben szitál, a lakásokban, nyilvános helyeken repked, a médiában szárnyal, és a bőr alá is bekúszik. Jó nekünk, tényleg.