A második finálé alatt beüt a krach, a disszonancia, ami után hangolnia kell a zenekarnak, majd, mintha mi sem történt volna, folytatják a zenélést. Vidám dolog, vagány dolog, még ma is meglepi nem csak a naiv hallgatót, de az edzett Haydn-mániákusokat is, annyira különös. Csak éppen el kellene játszani. Az MR Szimfonikusok viszont Madaras Gergely kedvéért csak úgy zenélnek, mintha nem zenélnének, mintha próbálgatnák, hogy mi is ez, amit majd este el kell játszani, aha, aha, valami Haydn.
Hát nem. Nem Haydn, épp az ellentéte, unalmas és hosszadalmas hangicsa, csinálni talán jobb, mint hallgatni, de az sem lehet nagy élmény. Bevezetőnek hosszú és lehangoló, pedig most jön a vendégművész, a nehéz mű, kortárs darab, Eötvös Péter hegedűversenye, a DoReMi. Patricia Kopatchinskaja a szólista, nem először jön, nem először hallható Eötvös-darab szólistájaként, és mégis, mégis... Mezítláb jön, mindig úgy játszik, mint a megszállott lélektornászok, akik a földet akarják érezni a talpuk alatt. Jó, rendben, de az első szinten vagyunk, alattunk három emelet mélygarázs, messze vagyunk a földtől.
Minden megfontolás az első hangig tart. Kopatchinskaja játszani kezd, és nagyon sok dologra már nem is lehet emlékezni, csak a felfokozott normalitásra. Aki játszik, annak ez a természetes kifejezésmódja. Annyira természetes, hogy szinte háttérbe szorítja a művet magát, játszhatna bármit, annyira csak ő van a pódiumon.
Paradox módon mindennek a teljes odaadás az alapja, Kopatchinskaja nem bármit játszik, hanem éppen ezt a darabot, ezért sistereg, dobog, hegedül, ezt játszva húzza magával a karmestert is, aki persze most sokkal egészségesebbnek és muzsikusabbnak látszik, mint két perccel korábban. A szólista viszi a többieket is, erősen kommunikál a zenészekkel, szinte átadja a muzsikálás folyamatosságát az első brácsista Fejérvári Jánosnak, aki abban a pillanatban teljesen egyenértékű partnerré válik, és az ő kezéből veszi át a zenét a fuvolista.
Mindenki önmaga fölé nő, csak Kopatchinskaja az, aki volt. Vagy mindenki az, ami igazából volna, ha nem győzne a napi rutin és napi unottság. Nem tudom, csak érzem, hogy most nem kell ehhez a bonyodalmas zenéhez lábjegyzet és magyarázat, ugyanolyan magától értetődő és egyértelmű, mint Mozart vagy Beethoven. Szerencsés szerző, aki megérheti a műve ilyen előadását. Ha Eötvös Péternek esetleg kételyei volnának vagy lennének, elég erre az estére gondolnia, hogy tudja: közéjük tartozik.
Patricia Kopatchinskaja és az MR Szimfonikusok koncertje, MűPa, április 4
