Bukj jobban

Csakhogy míg a magát – szarkasztikus éllel – Muszorgszkijjal rokonító komponista már életében kultikussá lett, Ono úr úgy mozog a fantasztikus világokban, ahogyan az amerikai tömegkultúra által megbabonázott kisunokája, a szerepjátszó Icsiró. Azaz, nem csupán a nagyokhoz méri magát, hanem hite szerint ő is nagy, erős, befolyásos (volt), valamint (egykoron) grandiózus tettekre hivatott. Vallja: „Ha valaki ott bukott el, ahol mások elegendő bátorság vagy akarat híján nem is próbálkoztak, vigasztalást meríthet ennek tudatából, sőt, mélységes elégtétellel szolgálhat számára, amikor visszatekint az életére”.

Kicsoda is valójában a mindvégig önnön jelentőségét bizonygató, a képeit – hajdani mesteréhez hasonlóan – tabusító férfi? Akinekminden(ki)ről csakis saját maga jut az eszébe? Akiről már csecsszopóként kinyilatkoztatta egy vándor pap: veleszületett hajlama van a tunyaságra és a csalárdságra. Aki – állítása szerint – mégis a jelleme, a teljesítménye alapján, „tekintélyárverésen” érdemelte ki egy valaha köztiszteletben álló, vagyonos ember házát. A fönti kérdés – melyre csak az utolsó lapokon kapunk kijózanító választ – aWhitbread-díjas könyv veleje. Mert míg Ono körül minden erodálódott, elpusztult, a romok között üldögélő, tépelődő férfi restaurálja, rögeszmésen újjáépíti a múltját – miközben, a Tétovázás hídján túl, már formálódik egy más(ik) világ.

A karcsú kötet olyan, akár egy ukiyo-e nyomat, vagy egy butohszóló: sallangmentes, a végletekig letisztult, ám a rejtélyeket hordozó tartalma roppant sokrétegű. A – szokásosan – kivételes lélektani látlelet azt a kort, érát, esztétikai utat mutatja be, amikor a lét törékenységét, átmenetiségét, tünékenységét, illuzórikusságát megragadó, „lebegő világ” művészetét időszerűtlenné teszi a cselekvő, a politikát (ki)szolgáló agitpropaganda. Amikor az aktuáltörténelmi szenvedély zűrzavarában a kocsma olyan hely, „ahol az ember büszkén, méltósággal részegedhetett le”, és érvénytelenné lesz, amit a gésaházak lakóit megörökítő, „dekadens” Mori-szan mond Onónak: „a legjobb dolgok egyetlen éjszakából állnak, s reggelre elenyésznek”.

Rendkívüli, hogy a – csehovi módon – mindig leíró, sosem véleményező szerzőben már a harmincas évei elején mennyi tudás gyűlt össze az időskorról, a hiábavalóságról, az öncsalás, a lakájlelkűség, a rangkór, az autokratizmus, a hatalom(vágy) természetéről. Ezért érzékel(tet)i a különbséget ilyen érett, szikár lényeglátással az élet fontos és a csapdát rejtő, kisszerű dolgai között, kiváltva olvasójából az esendőség iránti érzékenységet – az ítélkezés kényszere helyett. És ezért, hogy az alkotói credónak tekinthető elégikus remeklésről ugyanaz a jelző jutott eszembe, mint az írója irodalmáról: nemes. Ugyanakkor ez a nemes, bölcs, fanyar humorú, mélyen emberi, mesteri próza fájdalmas, letaglózó, mi több, kíméletlen is, hiszen a „banális okokból”, „végzetesen elhibázott” élet(műv)ekre nem kínál gyógyírt. Ishiguro – kárpótlásul – pusztán beláttatja és elfogadtatja (anti-)hőseivel az elrontott, kudarcos, kisiklott életüket; ami azonban mégis a sajátjuké. Majd – biztatásul - ugyanazt javasolja fölzaklatott, talán kissé kétségbe is ejtett közönségének, amit a derűlátó Beckett az Előre a vaknyugatnak-ban: "Mindig a próba. Mindig a bukás. Sebaj. Kezdd újra. Bukj újra. Bukj jobban."

Kazuo Ishiguro: A lebegő világ művésze. Cartaphilus, 215 oldal, 2990 forint Fordította: Todero Anna