Hülyére isszuk magunkat

Bevallom, kissé csalódott voltam, hogy ebben a koppenhágai kommunában semmi elítélendő dolog nem történik az érzelmi terroron túl.

- Nincs egyedül. A világon szinte mindenki tudni véli, hogy mi zajlik egy kommunában: külön szexszobák, kábítószer mindenhol. Ezek csak felszínes képzelgések. Az én utcámban harminckét ház van, ebből hatban volt egy ideig kommuna, és mindegyik teljesen más volt. Mit gondolunk manapság a család intézményéről? Sok mindent, nem? A kommuna, melyben éltem, igencsak burzsoá volt. Gazdag művészek és értelmiségiek jöttek össze. Egy ilyen közös élet lényege, hogy nem tudjuk többé elrejteni azt az oldalunkat, amelyet a világnak nem szeretnénk megmutatni. Az összes démon elszabadul, ezáltal egészen furcsa kapcsolat alakul ki emberek között.

Milyen hatással volt ez a személyiségére?

- Tizenkét évig éltem kommunában. A hetvenes években felnőtt emberek irtó szexinek gondolták azt, ha valamit másképp csináltak. Kibéreltek egy nagy házat Koppenhága legmenőbb negyedében. A sör hihetetlen mennyiségben fogyott. Minden a megosztásról szólt. Például, aki a legjobban keresett, az javasolta, hogy bevétel alapján fizessék a lakbért, a munkanélküliek ingyen laktak. Na, ez az embertípus ma már nem létezik. Sőt, ezekben a házakban most már párok laknak, akikhez takarítónő jár, és a sarki kocsmában külön fizetnek, mert az egyikük olcsó ásványvizet ivott.

„A kommunában az összes démon elszabadul" Fabrizio Bensch / Reuters

Ma már nincsenek is igazi kommunák?

- Olyanok, mint a hetvenes években, nincsenek. Manapság is laknak együtt emberek, de főleg praktikus okokból. Szobatársaknak hívják egymást, és külön polcaik vannak a hűtőben. A nyolcvanas években az individualizmus, a személyes szabadság és magántulajdon fogalma lett a legfontosabb, és ez kitart a mai napig. Mindenki egyedül szeret élni, még a párok is legalább két lakás között ingáznak. Miközben a szív valahogy elveszett útközben.

Erős nosztalgiát érzek a szavaiban.

- Ez inkább vágyakozás. Hiányzik a hetvenes évek meseszerűsége. A filmmel a mai kor kegyetlenségére akartam rámutatni, arra, hogy bárkit bármikor le lehet cserélni. Brutális és cinikus korban élünk, ennek szerettem volna görbe tükröt tar­tani.

Igaz, hogy a következő filmje a piálásról fog szólni?

- A következő dán filmem, fogalmazzunk úgy, hogy az alkohol ünneplésének a jelenségét járja körül. Például a világ egyik legnagyobb piása nyerte meg a második világháborút. A világirodalom legzseniálisabb alkotásai is alkoholos befolyás alatt születtek meg. Az ital egy bizonyos szintig tényleg kitárja a dimenzió határait. Persze sokan bele is halnak, ezért tartom ezt a témát igencsak ironikusnak és filmre valónak. Dániában és Európában egy kimért, szigorú és szabályozott civilizációban élünk, és közben hülyére isszuk magunkat.

Megoldást is kínál majd a problémára?

- Manapság a stressz korát éljük, mindenféle kütyüket nyomogatunk kommunikáció címen, és nagyon keveset szexelünk. Mindenhol ott vagyunk, közben sehol. Ülünk a családi összejöveteleken, miközben mindenki saját magára gondol, aztán ha nincsenek otthon, hiányzik valami. De fogalmuk sincs, micsoda. Ez betegség.

És ezen némi sör és sok szex segítene?

- Pontosan!

Hollywood évek óta le akarja magának halászni, de ön nem hagyja magát.

- Miközben óriási felelősség és teher európai rendezőként a saját témáidat megvalósítani, Hollywoodban csak a szakmunkát várják el tőled. Még csak ahhoz sincs jogod, hogy a saját filmed végső vágását elkészítsd. Persze ez némi könnyedséggel is párosulhat, imádok utazni, így még nem mondtam le a lehetőségről. Várok a tökéletes forgatókönyvre. Eddig még egy ilyet sem olvastam.