Harvey Keitel: Zsémbes vénember lettem

Minden más lényegtelen, ha azt a folyamatot vesszük etalonnak, hogy miképpen mesélnek el egy-egy saját történetet. Hol is tartottunk? Mondat közben elfelejtem.

Az alkotási folyamatoknál. Színészként mi inspirálja?

A Rolls-Royce nyitott tetős modellje! Még nem sikerült annyit összespórolnom, hogy vegyek egyet... Amúgy meg, remek kis munkám van. A világ összes problémáját bele lehet sűríteni két órába. Erre szükség is van, hogy legalább megpróbáljuk megérteni azokat a pusztító folyamatokat, melyekről a legtöbben tudomást sem vennének. Hiszek abban, hogy ha egy-egy film, egy alkotás legalább egy ártatlan gyermek életét megmenti, már óriási eredményt értünk el. A színészetről nehéz szavakba önteni a titkaimat. Meg, miért is tenném meg?

Ez a szakma a pofonokról szól, mondja a veterán színész Gianni Fiorito / Reuters

A tény, hogy idősödik, mennyire foglalkoztatja?

Eddig nem igazán hagytam, hogy felzaklasson, de miután Paolo filmjéről beszélnem kell a világ összes újságírójával, nem tudom már elkomolytalankodni ezt a kérdést. A rengeteg irodalmi mű, amit eddig olvastam, a zeneművek, a filmek, melyeket átéltem, mind-mind egy-egy spirituális utazás volt a számomra. Gazdagítottak. Csak remélni tudom, hogy az életművem inspirálja majd az utánam jövőket, hogy ők jobbat és erősebbet hozzanak létre, mint amit nekem sikerült.

Először játszott Michael Caine-nel.

Hihetetlen, nem? De nem ez az első alkalom, hogy találkozom vele. Amikor kezdőként New Yorkban, éhező művészként tengődtem, és még senki sem volt hajlandó az ügynököm lenni, és a napilapokat bújtam segédmunkákért, elvittem az akkori barátnőmet moziba. Az Alfie ment. Ledöbbentett Caine alakítása. Ez a brit fickó akkor határozta meg, hogy a generációnknak milyen minőséget kell ezentúl nyújtania. Ezt a sztenderdet ő egyébként a mai napig tartja. Egész életemben az lebegett a szemem előtt, hogy legalább olyan jónak kell lennem, mint ő. Erre most, öreg fejjel egy filmben szerepelek vele. El sem hiszem.

Hogy zajlott a nagy találkozás?

Villámcsapásszerűen. Mintha évtizedek óta napi kapcsolatban lettünk volna, olyan közvetlenül beszéltünk azonnal. Ezt a jelenséget is ő fejtette meg: mivel mindketten a gyalogságnál szolgáltunk, egyfajta meta módon, azonnal kapcsolódtunk. Tényleg olyanok voltunk, mint két veterán, akik félszavakból értik egymást. Igazi bajtársakként. Volt egy szemtelen kis asszisztens, aki benyögte, hogy olyanok vagyunk, mint a két zsémbes vénember a Muppet Show-ból. Ha egy részt is láttam volna, akkor nyilván érteném, hogy mire célzott, és nevetnék is rajta.

Jane Fondával van egy remek jelenete. A díva nemet mond az idős rendezőnek, akit ön alakít. Azt vágja oda: vége a karrierjének.

Nézze, a színészek és a rendezők zöme azt mondja, hogy soha az életben nem történt ilyen velük. Nem tudom, hol élnek. Ez a szakma a pofonokról szól. Meg sem tudom számolni, mennyi visszautasítást kaptam már életemben.

Az nem bosszantja, hogy a karrierje során nagyon sokszor negatív karaktert kellett alakítania?

Dehogynem. A show-biznisz alapvetően beskatulyázza a színészeket. Sok áldozatot hoztam, hogy tegyek ellene. Mondok egy példát: a Mocskos zsaruval szinte egy fillért sem kerestem. Sokak szerint ez életem egyik legjobb alakítása.

Ha csak a pénzt néztem volna, biztos nem vállaltam volna el. Sosem arra törekedtem, hogy minden filmem nagyobb legyen, mint az előző. Sokkal inkább a jelentőségteljes vagy a fontos jelző lebegett a szemem előtt. Amúgy meg: amikor 1994-ben Cannes-ban jártam a Zongoratanárnővel, egy nagyon fontos amerikai lap újságírója interjúvolt meg – talán a New York Times. Az első kérdés az volt, hogy miért nem játszottam soha romantikus komédiában? Már hogyne játszottam volna! – feleltem. Még az iskolában.