A hétfőre virradó éjszaka elhunyt költőről Kácsor Zsolt emlékezik meg.
Csoóri Sándor a magyar nemzet nagy költője volt kétségbevonhatatlanul, mert annak vallotta és hirdette magát, és annak vallották és hirdették őt az olvasói, tisztelői és hívei. Ám ezt a rangot nem lehet csupán ambícióval és akarással kiérdemelni, erre a költői kultúrposztra nem elég bejelentkezni. Ha ezt a szerepálmot nem hitelesíti végül az életmű maga, akkor mit sem érnek e mára csontig rágott, lejáratott szavak: nemzet és nagyság.
Csoóri Sándor esetében azonban hitele volt ennek a két szónak. Ízig-vérig a magyar föld termésének tartotta magát: a magyar parasztság fia volt, nem csak a vére, hanem a lelke szerint. Paraszti őseihez és szellemi eleihez való ragaszkodása, hűsége és hite a teljes életét végigkísérte. A faparázs a hóra kivilágít című versében írta e gyönyörűen zengő sorokat: És búg a kémény, a kazlak sziszegnek, / az istállóban ló nyerít föl nyersen, / ráspolyos hangja belétek hasít: / rátok szakad, hogy se újság, se isten / nem juthat át a havon tavaszig. // De én átjutok! Át, át az időn is! / A világoskék gerendák alatt / a csizmakapcagőzben ott leszek, / arany kukoricát és csöves szegénységet / morzsolgatok majd együtt veletek".
A Digitális Irodalmi Akadémia (DIA) honlapján olvasható életrajza szerint Zámolyon született 1930. február 3-án földműves családban, 1942-ben – a népi írók által kezdeményezett Országos Falusi Tehetségkutató Intézet segítségével – Pápára került középiskolába. Itt érettségizett 1950-ben a Református Kollégiumban. 1950-ben munkatársa lett a Pápai Néplap című újságnak, majd a Veszprém megyei Népújságnak. 1951–52-ben Budapesten az Egyetemi Orosz Intézetben orosz–történelem–marxizmus és műfordítás szakon tanult. Tanulmányait háromnegyed év múlva betegsége miatt kellett félbehagynia, tüdőszanatóriumba került.