Az alapvetően brit minta előírná, hogy a politikai pályafutás a parlamenten keresztül valósuljon meg, kormánytisztségekbe mindenekelőtt képviselőknek kellene kerülniük. A parlamentáris, felelős kormány – nem úgy, mint Amerikában – a parlamentben kormányoz: elképzelhetetlen, hogy senki által meg nem választott, tök ismeretlen államtitkárok, helyettes államtitkárok, kormánybiztosok, miniszteri biztosok, főtanácsadók és tanácsadók, hivatalvezetők százai kormányozzanak informálisan.
A hatalom természetét – az alkotmány után – leginkább meghatározó törvény az Országgyűlés házszabálya, amely mindig is tájékozatlan és műveletlen emberek által összegányolt abszurdum volt és maradt (és persze romlott egyre tovább).
 |
1990. május 2.: Göncz Árpád az új Országgyűlés alakuló ülésén
Rédei Ferenc / Népszabadság/archív |
A parlamenti kormányzás azt jelentené, hogy az Országgyűlés egész héten – és minden héten – ülésezik, hogy a bizottságoknak a mostanihoz képest tizedannyi a szerepük, hiszen a főszabály a nyilvánosság. (Országgyűlési bizottságok hatóságként kezdenek viselkedni, és a kormányra tartozó döntéseket hoznak, ami alkotmányellenes.) Minden jogszabályt a nyilvánosság előtt kellene megvitatniuk a kormány (kivétel nélkül parlamenti képviselő) tagjainak az ellenzékkel, a kettő teljes egyenlősége mellett (a többségi elv csak szavazáskor érvényesül, bizonyos korlátokkal). A kormányzás nyilvános.
Ezt ma sikerül a legegyszerűbben meghiúsítani, például avval, hogy ezer apró módosító indítványba temetik el a döntési procedúrát, amely követhetetlen. A jelentéktelen dolgok törvénybe emelése – és viszont – azt jelenti, hogy a silány kodifikációs munkát mondatról mondatra javítja a laikus Országgyűlés, amely újra ezernyi hibát gyárt, amelyet újra ki kell javítani. A képviselők oda se figyelve, automatikusan szavaznak előterjesztésekről, amelyeket a kormányhivatalok és a parlamenti bizottságok túlterhelt, fáradt, hozzá nem értő tisztviselői produkálnak nyelvtanilag hibás, rossz helyesírású, magyartalan és érthetetlen bekezdések tízezreiben. A lényeget „salátatörvények” apró betűs részeibe és miniszteri vagy kormányrendeletekbe bújtatják el, ahol néha – a képviselők megrökönyödésére – újságírók és NGO-k fedezik föl. A kormány fontos szándékait képviselői indítványokba rejti, amelyek nyilvános vitája minimális.
Az egyebekkel elfoglalt hatalmi központból áttekinthetetlen, illogikus, tehát betarthatatlan joganyag bugyog elő mocsárillatúan.
A választási rendszer nevetséges.
A „képviselő” a magyar köznyelvben szolgalelkű, korrupt hülyét jelent.
A „párt” fanatikus szektát és/vagy bűnszövetkezetet.
A „miniszter” bandavezért.
A közvélemény már csak a legdurvább, legbutább gorombaságokra és botrányokra figyel föl az Országházban. A valaha kiváló parlamenti debatter miniszterelnök pálinkával fűtött tömeggyűlésekre illő hordószónoklatokat tart az Országházban a tévékameráknak. Ellenzéki vetélytársai erre – ugyanezen a nívón – letolvajozzák és lehazugozzák, amire senki se figyel oda, mert ezt már mindenki adottnak veszi.
Az egésznek nincs jelentősége. Ez nem alkotmányos jogállam, ez nem parlament, ez nem politika.
Ez semmi.
