galéria megtekintése

Kísért a múlt

2 komment


Poór Csaba


Mintha mi sem történt volna 1982 novembere óta. Akkor, amikor meghalt a Szovjetunió első ­embere, Leonyid Brezsnyev, Moszkvában egy ideig csak a rádió és a tévé műsorváltozásából lehetett ­sejteni, hogy történt valami.

A hírt egynapos késéssel tették közzé, addig elrendezték az utódlást: ­Jurij Andropov került a kommunista párt élére, ő lett a Brezsnyev-temetést előkészítő bizottság vezetője is. Ugyanígy váltotta a mindössze valamivel több mint egy év után elhunyt Andropovot Konsztantyin Csernyenko, őt pedig Mihail Gorbacsov. Aztán megszűnt a Szovjetunió.

Vagy lehet, hogy mégsem egészen... Legalábbis ilyen érzése támadt az embernek az elmúlt napok üzbegisztáni hírei kapcsán. Jó ideje számos jel arra utalt, hogy a több mint negyedszázada országló elnök, Iszlam Karimov agyvérzése végzetes, aztán mire – csaknem egy hét elteltével – közzétették a hivatalos bejelentést, már lejátszották a hatalmi játszmákat. Olyannyira, hogy néhány nappal később az utódnak kijelölt miniszterelnök, Savkat Mirzijojev, aki a temetési bizottságot is vezette, az alkotmányon átlépve az ügyvivő államfői székbe ült, hogy a decemberre kiírt elnökválasztáson szinte biztos győzelmet arasson majd.

 

De az üzbegisztáni csak a legutóbbi példa. Hasonló módon ment végbe a hatalmi generációváltás Türkmenisztánban, és valószínűleg hasonlóan fog Kazahsztánban, ahol szintén még a szovjet korszakból örökölt elnök irányítja az orszá­got. És jó eséllyel így lesz Tádzsikisztánban is, ahol Emomali Rahmon államfő csak az -ov (szláv) névvégződés elhagyásával jelezte: a maga részéről leszámolt a szovjet múlttal, a rendszer azonban ugyanaz maradt.

Persze Közép-Ázsiában az évszázados hagyományok is erősítik a vezérmítoszt, de más példáért nem is kell olyan messze menni. Belaruszban az 1994-es választáson a szovjet nosztalgia hullámain jutott hatalomra és maradt ott azóta is Alekszandr Lukasenko államfő. Ha jól belegondolunk, Vlagyimir Putyint is elődje, a már politikai és egészségi értelemben is gyengélkedő Borisz Jelcin jelölte ki utódjául, hogy aztán immár tizenhatodik éve (még ha abból négyet formálisan kormányfőként is), és jó eséllyel további nyolc esztendeig hatalmon legyen.

Ezekben az országokban megmaradt az ellenzékhez fűződő – ugyancsak a szovjet korszakból ismerős –, minimum barátságtalan, helyenként pedig inkább kíméletlen viszony. De legyünk igazságosak: a választók sem törik magukat a hatalomváltásért. Merthogy – az amúgy is sajátos helyzetű balti államok és valamelyest Grúzia kivételével – ahol szakítottak a szovjet sablonokkal, ott nem jött be a kísérlet.

A nyugatosnak indult 1990-es évek zűrzavarát máig borzongva emlegeti az oroszok többsége, mint ahogyan Azerbajdzsánban is az első évek hatalmi harca után inkább visszahívták az utóbb dinasztiaalapítónak bizonyult erős embert, Hejdar Alijevet, Moldova és Örményország gazdasága szenved, a megosztott és orosz beavatkozás által is sújtott Ukrajna pedig képtelen szabadulni az oligarchikus rendszer béklyóitól. Így aztán e példákra hivatkozva a többi szovjet utódállamban az emberek többsége inkább a „csak rosszabb ne legyen" elvét követi, a hatalom pedig e stabilitás iránti igényt a saját pozícióinak bebetonozására használhatja fel.

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.