Hamis önképpel nem megy

HUNCÍK PÉTER: Legegyszerűbb lenne visszakérdezni, hogy akkor mi lesz, mi lehet helyette? A begubózó nemzetállam századunkban nyilvánvaló téveszme. A multikulturalizmus hosszú folyamat, amelynek jelenlegi problémáit elsősorban abban látom, hogy az Európai Unió földrészünk biztonsága és a gazdasági együttműködés érdekében alakult meg. A hat alapító tagország technokratái úgy vélték, hogy kulturális téren nem lesz semmi gond, hiszen szellemi örökségük, értékrendjük azonos. Csakhogy azóta beléptek a közép-európai, a balti és a balkáni államok, amelyeknek a polgárai még nem szabadultak meg a nacionalista előítéleteiktől. Ezekkel a lelki, magatartásbeli terhekkel aligha lehet valaki toleráns másokkal, más kultúrákkal szemben.

MAGAZIN: Létezik-e terápia, amely helyes irányba vezet?

PETRA NAGYOVÁ-DZERENGOVÁ: Szerintem mindenkinek önmagánál kellene kezdenie. Nekem szerencsém volt, mert édesapám ruszin nemzetiségű, görögkeleti vallású volt, édesanyám viszont szlovák protestáns. Mindkét szülőm arra nevelt, hogy lehetőleg mindig a gyengébbeket, az elesetteket támogassam, ne a bőrszíne, származása vagy vallása szerint ítéljem meg az embereket. Ezt az intelmüket tartom morális iránytűnek, amelyet négy gyermekemre is testálok, s amelyet megfelelő módon számon is kérek tőlük. Nem kis örömmel mondhatom, hogy eredményesen.

Fotó: Somogyi Tibor

HUNCÍK PÉTER: Első lépés a reális önismeret. Mert ahogy Thomas Mann írja, mélységesen mély a múltnak a kútja, nem mindenki szeret belenézni, mert szörnyűségeket is látna benne. Emiatt aztán a lengyelek, a magyarok, a csehek, az ukránok, a románok, de más nemzet polgárainak többsége inkább még mindig sokféle hamis mítoszt melenget. József Attila szerint ugyebár „elegendő harc, hogy a múltat be kell vallani”. Gyakran úgy érzem, hogy Radnóti Miklós egyik halhatatlan sora nem tükrözi a valóságot, mert sokan még mindig nem tudják vagy tagadják, hogy „miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép”. Tévhitekbe menekülnek az őszinte szembenézés helyett. Hamisított önképpel pedig nem lehet a másságot tolerálni. Mi, felvidéki magyarok például a Benes-dekrétumok, főleg a csehországi deportálások, az anyaországi kitelepítések és más meghurcoltatások kapcsán bűntelenségünket hangoztatjuk.

Csakhogy jó páran azok közül, akiket Benes parancsára 1947-ben kitelepítettek, 1944 tavaszán-nyarán ott álltak, amikor a zsidókat deportálták, és a vagonok még el sem indultak az állomásokról, ők már vitték haza a zsidó házakból a bútort, szőnyeget, edényeket, vagy egyenesen be is költöztek az elhagyott zsidó otthonokba. Ezzel természetesen nem azt akarom mondani, hogy az ő kitelepítésük csak jogos válasz volt arra, amit tettek. „Mindössze” annyit akartam ezzel mondani, hogy ezekről a dolgokról sem feledkezhetünk meg. Nemrég Tel-Avivban vezettem konfliktusmegoldó tanfolyamot, amelyen a zsidó és a palesztin hallgatóim egyetértően bólogattak. Aztán a szünetben az egyikük azt súgta, hogy ők ártatlanok, ezek a zsidók akarják kiirtani mindannyiukat, nem sokkal később pedig egy másik személy azt bizonygatta nekem négyszemközt, hogy ők békésen élnének, ha az arabok nem robbantgatnának, nem raknának gyermekeik hátizsákjába pokolgépet.

MAGAZIN: Európa viszont újabb kihívásokkal szembesül. A bevándorlók milliói és a véres terrorcselekmények mintha Samuel P. Huntington amerikai politikatudóst igazolnák, aki nem is olyan régen a civilizációk összecsapását és új világrend kialakulását vetítette előre. Ez a vajúdás zajlik mostanság?

HUNCÍK PÉTER: Kétségtelenül mutatkoznak ilyen tünetek, amelyek azonban nem szükségszerűen vezetnek tragikus konfliktusokhoz. Sokáig sorolhatnám a döbbenetes példákat, amelyek végén újra a reális önismeretnél kötnénk ki, mert másokkal szolidárisak is csak így lehetünk. Ha ezen nem változtatunk, akkor tragikus jövő várhat ránk: az egyik oldalon a 650 milliónyi európai és az egyesült államokbeli polgárok, a másikon pedig 6 és fél milliárdnyi ember, akik közül a legtöbben a mi életszínvonalunkra áhítoznak.

PETRA NAGYOVÁ-DZERENGOVÁ: Szerintem a mai világhelyzet sok hasonlóságot mutat a Római Birodalommal. Ahol a jólét már szinte kicsattant, aztán jöttek a barbárok, akikről sokáig tudomást sem vettek. Okulnunk kellene a történelmi tapasztalatokból, mert vészesen felgyorsult a véres konfliktusok spirálja. Két évtizeddel ezelőtt még elképzelni sem tudtam volna az amerikai ikertornyok elleni szörnyű merényletet, a madridi robbantásokat vagy a párizsi mészárlásokat.

Fotó: Somogyi Tibor

MAGAZIN: Elvetemültebb lett a mai világ, mint amilyen akár néhány évtizede vagy évszázada volt?

PETRA NAGYOVÁ-DZERENGOVÁ: Mindig voltak gonosz és jó emberek, gyilkosságok és háborúk. Mostanság viszont a korszerű tömegtájékoztató eszközök révén minden hírről percek alatt tudomást szerzünk, ezért sötétebb a jelenlegi világképünk.

HUNCÍK PÉTER: Nem sokat változott. Voltaire például szinte ugyanazokkal a szavakkal szidta a zsidókat, mint a mai szélsőségesek őket és a romákat. A tudomány és a technika viszont olyan tempóban fejlődik, hogy az ember érzelmi élete ezt bizony elég nehezen tudja követni. Akadnak, akik úgy vélik, hogy olyan sorsfordító időket élünk, ahogy egykor Jézus vagy Buddha megszületésekor.

MAGAZIN: Kassán nemrég egy magányos, robbantásokra készülő fiatalt fogtak el. Jelzésértékűnek tartom, hogy a saját maga fabrikálta robbanóeszközt Remarque és Umberto Eco egy-egy művébe rejtve akarta feladni gyűlölt ismerőseinek. Mostanság már csak ennyit érnek egyesek szemében a remekművek?

PETRA NAGYOVÁ-DZERENGOVÁ: Az illető tudomásom szerint nem volt teljesen beszámítható, az viszont nyilván nem egyedi eset, hogy azokat a műveket, amelyeket a szülők egykor megvettek, talán el is olvastak, a gyermekeik a kezükbe sem veszik.

HUNCÍK PÉTER: Kollégáimmal nemrég végeztünk egy európai felmérést, amelyből kiderült, hogy naponta átlagosan nyolc és fél percet beszélnek egymással a családtagok.

Fotó: Somogyi Tibor

MAGAZIN: Csak ennyi idő jutna a családi nevelésre?

HUNCÍK PÉTER: Átlagosan még ennyi sem, mert az említett percekben a semmitmondó mondatok is szerepelnek. Persze családja válogatja. Például a kismamák a gyed alatt sokat tehetnek a legfogékonyabb korban levő gyermekeik értékrendjének formálása érdekében. Nemcsak verbálisan, hanem személyes példamutatással. Három-négy éves gyerkőc nem önmagától szidja a romákat, a zsidókat vagy éppen a magyarokat. Alighanem otthon hallott ilyesmiket. Vagy látott ilyen példát.

MAGAZIN: Petrának magyar férje van, Péter pedig magyar-zsidó mikrokörnyezetben nevelkedett. Személyesen szembesültek-e nemzetiségi gyűlölködéssel?

PETRA NAGYOVÁ-DZERENGOVÁ: Sehol sem hallgattam el, hogy magyar a férjem, és mind a négy gyermekem magyar tannyelvű iskolába jár. Utóbbiba a szüleim nehezen, de belenyugodtak. Az anyám még abba is, hogy gyermekeinket magyar nemzetiségűeknek írattuk be, viszont mindannyian protestánsok, ami némi gyógyírt jelent neki. Én pedig megtanultam a férjem anyanyelvét, és nagyon jól tettem, mert eggyel több kultúra szellemi tárháza nyílt meg előttem, s ezáltal sokat gazdagodott a világlátásom. A férjem magyarul beszél a gyermekeinkkel, én pedig szlovákul, hogy az anyanyelvüket se feledjék. Multikulturális közösség a miénk.

Fotó: Somogyi Tibor

HUNCÍK PÉTER: Hát még az enyém! Ipolyságon magyar, német, francia, katolikus, evangélikus felmenőim voltak, a szomszéd Majer bácsi szombatonként járt templomba, nagyapám pedig vasárnap, de azért találtak időt a kártyázásra. Zborovjan bácsival csak öt-hat éves koromban tudtam beszélgetni, mert csak akkor tanultam meg szlovákul. Házunk egyik falát a zsinagóga képezte, az Auschwitzből hazatérő maroknyi földim hozzánk kopogott be először. A szülői házban tanultam meg egy életre a kölcsönös tisztelet fontosságát, miként azt is, hogy nem kell ahhoz zsidónak lenni, hogy szeressem őket is. Jómagam pedig nem tartom hátránynak kisebbségi helyzetemet, sőt előnyösnek érzem. A szlovák révén betekintést nyertem a cseh, majd a szláv kultúrába, újabban Heinrich Graetz könyvéből a zsidó identitást tanulmányozom. Egyébként pedig sokféle kisebbségi vagyok: ha a romákat szidják, akkor romának érzem magam, ha a homoszexuálisokat, akkor meg melegnek, és sajnos sokáig folytathatnám. Mégis azt állítom, hogy elsősorban tőled, tőlünk függ, mi lesz ezzel a felbolydult világgal.