Gyenge testem a halnak megenni

A Szenke, még kiszáradás előtt. Sokáig halastóként működött.

A tragédia elkerülhető lett volna. A szemtanúk szerint a rozoga faépítmény egy főnek is életveszélyes volt, nemhogy tizenötnek. Farkas Jánosnénak még oda is kiáltottak a partról: ne vigyen ennyit, legfeljebb öt lányt egyszerre. Ő vállat vonva azt felelte: nem fog délig csónakázni. A szatmári ember minden keserve benne van ebben a vállrándításban, ám ez az istenkísértésszerű dacosság csak a körülmények ismeretében érthető.

A közeli Tiszacsécsén született Móricz Zsigmond gyakran írt e lápos vidék elszigeteltségéről. Noha a falvak többségének története egész az Árpád-korig visszavezethető – Penyigéről 1181-ben találunk először említést –, a távolság és a környezeti tényezők miatt

Szatmár ország volt az országban.

A kőhajításnyira lévő Szatmárcsekén élt Kölcsey Ferenc, akinek unokahúga, Antónia így ír naplójában 1843. március 27-én: „Több hetek olta vagyunk már árvizzel körül véve, ismét. Az idén tán már harmadikszor. (…) Oly magányos és rideg ez az egész falu most ez árvizbe. Igazán a’ magány is csak szép ég alatt, kedves tájon, ’s szép körülmények közt nyugalom, külömben fogság és elhagyatottság.”

Magyarország folyórendszerének szabályozásakor Szatmár vármegye – s benne a Penyigével kezdődő Erdőhát – vizeinek (nem tévedés) mintegy 80 százalékát elveszítette. Az itt lakóknak jóformán egyik napról a másikra kellett alkalmazkodniuk egy merőben más életformához. Móricz Zsigmond írja a Nyugat 1910-es nyolcadik számában: „Elvették tőlük a csikászó, halászó nádtermő szabad vizet a mely kenyeret adott és hűen gondoskodott a maga népéről. (…) De csak legalább, ha már föld maradt a helyén, öles kukoricát termő föld, nekik maradt volna. De jöttek az urak, a nagyurak, idejében, még mikor víz alatt volt a világ, s összevásárolták a nép lápilletményét három forintjával, öttel, adtak neki jó, kiélt szántóföldet érte, ott a falu közelében, s örült a paraszt, hogy húsz hold vízért egy holdat, vagy kettőt, vagy csak háromvékást is kapott; mert ugyan ki hitte volna, hogy legyen idő,mikor vederrel kell a lápra hordani a vizet! (…) Hanem aztán megtörtént a képtelen csoda (…).

A gém, a szárcsa, a sok vízimadár rémülten kóválygott ősi hona körül, mint a paraszt s egyforma irigyen és keserűen látta, hogy kijátszották őket az urak

az otthonukból...” A víz helyett maradt a kemény, agyagos föld meg a szegénység.

Az apadó Szenke. A folyó élővilága teljesen átalakult.

 Penyige kisközség, a századfordulón sem volt 750-nél több lakosa. Földterületeinek több mint felét öt közép- és tíz kisbirtokos tartotta kézben; sokatmondó, hogy összterületének alig 7 százalékán 146 család osztozott. Ezeknek minden krajcárra szükségük volt, gyermekeik 12-13 éves koruktól napszámba jártak, ahogy a kilenc kislány.

 Papíron persze minden remekül működött.

A közeli Mátészalkán, a Kossuth utca 16. szám alatt 1888-ban – New Yorkkal egy időben! – fény gyúlt az ország első villanyvilágítású családi házában, Szalkai (Schwartz) Pál otthonában. 1898. augusztus 25-én átadták a vasút Szatmárnémeti és Fehérgyarmat közötti – Penyigén áthaladó – szakaszát. Csakhogy – ismét Móricz szavait idézve – „az ugyan nem haszon Pál Estánnak, hogy ma vasúton megy Ököritóról Györtelekre; nem haszon, hanem tíz krajcár pénzkidobás”. Többnapi bért elvonatozgatni? Ugyan... A környékbeliek még a negyvenes években is tizenöt-húsz kilométeres távokat gyalogoltak a legelőn, hogy ebédet vigyenek családtagjaiknak. Az utazás kiváltság maradt, sokan öt faluval arrébb se jutottak el, nemhogy a városba – de még a szép, új vasúti híd miatt is csak korholták a népet Penyigén.

Az, hogy egy epilepsziás embertől 1905-ben szabályosan rettegtek, szintén a parasztság elszigeteltségének számlájára írható.

Különös, babonával teli vidék ez, ahol az ecsedi láp lidércfénye kis híján még Móriczot is elcsalta – mit várjunk akkor a napszámosoktól?

Ezen a tájon még a XX. század elején is működtek a históriások, akik újsághírszerűen énekelték meg az ország eseményeit népdalok dallamaira. A kilenc kislány balladájának nótája országszerte ismert: Túr a disznó, ha a gyepre hajtják, vagy Búza, búza, de szép tábla búza szöveggel is énekelik.

A tragédiából néhány hét alatt históriás ballada lett:

az 1905-ös fehérgyarmati „sarlós nagyvásáron” (ahol az aratáshoz szükséges eszközöket árulták június közepén) már dalolta a csengeri vak koldus, s az első két versszakot nyomtatott lapokon árulták. Az őszi bálokon már a zenekarok is tudták, később pedig lakodalom kivételével szinte minden nagyobb összejövetelen énekelték: a fonóban, lekvárfőzés közben, kukoricahántáskor.

A falu már-már legendás tanítónője, a honismereti szakkör és a helytörténeti gyűjtemény alapítója, Kormány Margit lelkiismeretes kutatómunka után, egy kéziratos verseskönyv alapján összefésülte a variánsokat, a ballada így nyerte el mai formáját, de a Néprajzi Múzeumban található egy mind szövegében, mind dallamában teljesen különböző dal is a tragédiáról.

A kilenc kislány sírja ma is látogatható a penyigei temetőben. A századik évfordulóra új fejfákat – a településre jellemző kopjafákat –, lélekharangot és emléktáblát is készíttettek a falubeliek.

A kilenc kislány sírja a falu temetőjében

Az egykori révjárat helyén emlékoszlop áll, Penyigét pedig azóta is a balladás faluként emlegetik. A vasút ma sem gyorsabb, az élet ma sem könnyebb, mint 1905-ben.

Igaz, nem kell lopiban járni a hídon: a ballada átka fogott a Szenkén, amely végleg kiapadni látszik.