Már amúgy is az övé volt a világ leghangosabb zenekara, amikor szerzett még négy mellofont. Attól kezdve még a saját zenészei is nehezen tudták elviselni a hangerőt. Volt egy-két rasszistának tűnő beszólása, és halála után harminc évvel a saját lánya vádolta meg molesztálással – de hát Stan Kentont nem is ezekért szeretjük.
hirdetés
Éppen kezdődött az atomkorszak, és az amerikaiaknak mindenről „az" jutott az eszükbe. 1948-ban a Metronome magazin azt írta Stan Kentonról: miatta egy egész nemzedéket fenyeget a veszély, hogy ugyanannak a természeti jelenségnek véli majd a dzsesszt és az atombombát. Pedig ő csak a modern európai zenéhez akarta közelíteni az amerikait, háttérben hagyta a „swinget", és a harmóniára összpontosított. Hát tehetett ő arról, hogy a harmóniához sok hangszer kell? Hangokból emelt falához például legalább négy-négy trombita, harsona és szaxofon, sőt egyszer úgy nekibuzdult, hogy megpróbált ehhez illeszteni egy tizenhat tagú vonósszekciót. Pechére éppen 1950-et írtak, a big bandeknek többé-kevésbé úgyis befellegzett.
Az övé viszonylag későn alakult, de 1943-ra nagyon befutott. Először a ritmusokban rejlő művészet volt a jelszava, később progresszívnek, majd kísérletinek hívta a stílusát. Voltak egészen elvont és kedvesen latinos korszakai, aztán az egészet abbahagyta, mert pszichiáter akart lenni, végül visszatért, és a zenetanításnál kötött ki: óriási szerepet játszott abban, hogy manapság minden amerikai középiskolában és felsőoktatási intézményben van bonyolult darabok előadására is képes big band. Elég jól zongorázott, de szólistaként aligha emlékeznénk rá. Zenekarvezetőként és hangszerelőként annál inkább. Aki látta, sosem felejti el, amint a vékony égimeszelő az égnek dobott karokkal, átszellemült arccal dirigálja remekül összerakott fúvósszekcióit.
Mások egy 1956. szeptemberi ballépését nem feledik: úgy felháborodott azon, hogy nem a megfelelő muzsikusok kapták a Down Beat magazin kritikusainak éves díjait, hogy dühödt táviratot küldött a szerkesztőségnek, amelyben „új kisebbségnek" nevezte a fehér dzsesszzenészeket. Amit erre kapott, azt aligha rakta zsebre. A lap azzal válaszolt, hogy korábban, amikor ő és zenészei jól szerepeltek, nem volt baja a díjazottakkal, a féltékenységen túl most is csak azért, mert egy sor kimagasló fekete sztár került közéjük. De ki vitatná Lester Young, Dizzy Gillespie vagy J. J. Johnson érdemeit, arról nem is szólva, hogy Kenton hangszerén, a zongorán egy bizonyos Art Tatum kapta az elismerést. A rasszizmus gyanúját amúgy is megalapozta, hogy zenekarában az évek során száznál több muzsikus fordult meg, de köztük csak elvétve akadtak színes bőrűek, azok is a világosabbféléből.
A Stan Kenton Orchestra 1952-ben, egy New Jersey-ben tartott koncerten Forrás: YouTube
Zenészei közül sokan megszólaltak, felidézték, hogy a Stan Kenton Orchestra turnézott Charlie Parkerrel, Dizzy Gillespie-vel és Count Basie társulatával is. Ám ott volt egy másik, még 1953-ból származó idézet, amelyben Kenton azzal magyarázta külföldi sikerét, hogy „a néger dzsesszt" európai kontextusba ültette át. „A néger dzsessz harmóniaszerkezete nem volt elég kielégítő az európaiaknak. Az ő fülük komplexebb harmóniákhoz és dallamokhoz szokott" – mondta egy riporternek. Mire a zongorista Teddy Wilson rögtön felvetette: mivel magyarázható akkor Louis Armstrong zajos európai sikere? Ezt a vitát Kenton nem nyerhette meg, de szerencséjére az egész elült, amikor a hatvanas években újra megreformálta zenekarát. A mellofonok egyszerűen minden más hangot elnyomtak.
hirdetés
A mellofon a szárnykürt egyenes változata. Nagyon hangos, és nehéz rajta tiszta hangokat fújni. Kenton a masírozva játszó egyetemi rezesbandáktól vette az ötletet, amikor bővíteni próbálta a hagyományos trombita-harsona-szaxofon felállást. A 60-as évek elején három évig tartott a kísérlet, amelybe a zenekar kis híján belesiketült. Az egyik újoncnak így magyarázták el a helyzetet: „A bandatagok remek srácok, ha rosszul fogadnak, az nem azért van, mert veled van bajuk, hanem mert azt az átkozott mellofont fújod." Egy vidámabb pillanatban mind a négy hangszert beledobták egy szálloda úszómedencéjébe, és kacagva nézték, amint bugyborékolva elsüllyed. Kenton nem nevetett velük...
Az élet igazságtalan, hiszen a zongorista évtizedeken át parádés zenekarokat vezetett, isteni lemezeket vett fel, és olyan sztárok kerültek ki a keze alól, mint Stan Getz, Maynard Ferguson, Gerry Mullygan, Zoot Sims vagy Art Pepper. Most mégis az ellentmondásokról szól a cikk, és nem a havannai mogyoróárus dalának zseniális feldolgozásáról vagy a countryzenészekkel rögzített furcsa „fúziós" albumokról.
Maradt még egy utolsó igazságtalanság. Kenton 65 évesen elesett, beverte a fejét, és sosem épült fel teljesen. Két évvel később, 1979-ben hunyt el. Első házasságából született lánya, a főként a női egészségről és szépségről író Leslie 2010-ben könyvet adott ki arról, hogy apja állítólag folyamatosan zaklatta, amikor ő 11-13 éves volt, de erről senkinek nem beszélt, mert csak harminc évvel később tudta feldolgozni magában a történteket. Annyi év távolából aligha lehet bármit is bizonyítani. Leslie maga voltaképpen „kölcsönös szerelmi viszonyról" ír.
Kenton rokonai és ismerősei nem adnak sok hitelt a vádnak: az elegáns, jó kedélyű, sármos zenekarvezető háromszor volt házas, és bár akadtak italozós korszakai, sem feleségei, sem más gyermekei nem panaszkodtak rá. Az ügy nem árnyékolta be hatalmas művészi örökségét. Négy éve, századik születésnapja alkalmából a New York-i Lincoln Centerben kétnapos koncertsorozattal emlékeztek – csak a jóra meg kicsit persze a borzalmas mellofonkórusra.
