Felnőtteknek szóló, szép, felemelő és érzelmes, ám korántsem érzelgős mese a lengyel írónő, Joanna Bator regénye.
Lehengerlő erejű dicshimnusz a kulturális sokszínűségről, az élet szépségéről és a boldogság lehetségességéről egy közép-európai bányászváros panelrengetegében felnőtt, mégis önfeledt világpolgárrá váló fiatal nő életén keresztül. Márton László Jacob Wunschwitz igaz története című regénye óta tudhatjuk jól, hogy egy ember története tulajdonképpen számtalan sok ember története.
Bator regénye is hasonló elgondoláson alapszik: a nagyvilágban bolyongó, a vándorlás állapotát otthonának érző fiatal nő élete nem rajzolódhatna ki a maga teljességében, ha az elbeszélés nem bővülne folyton újabb szereplők történetével. A regény fő tengelye a szerző korábbi regényéből, a magyarul is olvasható Homokhegyből megismert Dominika Chmura és édesanyja, Jadzia viszonya. Egymástól végletekig különböző két nőről van szó.
Míg az anya a közép-európai paneltelepek által is szimbolizált térben, de még a legszemélyesebb használati tárgyakban és legintimebb érzésekben is egyformaságra törekvő életformában érzi jól magát, addig lánya úgy hozza létre saját teljes, kiegyensúlyozott és autentikus életét, hogy sem helyekhez, sem tárgyakhoz nem ragaszkodik igazán, és emberi kapcsolatai is nehezen illeszthetők bármilyen szabványba. Míg azonban az előző regény inkább a két nő párbeszéd-képtelensége, kapcsolatuk kudarca felé tendált, a Homokfelhőben – lévén mégiscsak mese – annak lehetünk tanúi, hogyan tanulják meg elfogadni egymást.
