Az Adieu au langage egyszerre óda és nyílt provokáció. Experimentális mű, melyhez még a legprofibb filmkritikus is kevés, hiszen Godard nem kisebb dologra vállalkozik, mint hogy megszüntesse a mozit. Miután 1968 után művészileg radikalizálódott, saját szavai szerint „politikailag politikai filmeket", és nem fikciókat készít. 3D-s képekkel bombázza a szemet, irodalmi és filozófiai idézeteket mondat fel egy nővel és egy férfival, akik néha meztelenül szellentenek közben vagy a nagydolgukat végzik. Visszatérő motívumként látunk egy hajót, egy kutyát, ezek az alkotó manifesztációi.
Godard egyértelművé teszi, hogy a film nála nem egységes művészet, hanem formák és tézisek párhuzamos szubsztanciája. Teljesen más művet tesznek ki a szövegek és a képek, illetve a hanghatások. Sőt a rendező még azzal a gondolattal is eljátszik, hogy megbontja a vizualitást – erre kell neki a 3D. Mivel ez a technika arra alapul, hogy két párhuzamos képet vetít a vászonra, adódik a triviális trükk: Godard két különböző jelenetet vetít nekünk, így minden összefolyik – ember legyen a talpán, aki kibírja ezt a képi kínzást. Persze szembecsukással akár választhatunk is, hogy melyik képet akarjuk látni. A totális dekonstrukció minden szempontból a zavarba hozást szolgálja, felesleges próbálkozni a kohézió keresésével, mert Godard célja innentől kezdve triviális. Rekviem ez a művészethez, melynek már tényleg semmi értelme, mert a nem gondolkodás megölte a gondolkodást. Nem akar ránk erőszakolni semmit, ezt mondja: tessék, itt van a művészetem, kezdjen mindenki vele, amit tud.
Noha Jean-Luc Godard személyesen nem jött el Cannes-ba, azért tett róla, hogy téma legyen. Sőt nagyobb téma, mintha eljött volna. A premier előtt a France Inter francia közszolgálati rádiónak kijelentette, hogy Cannes-ban „más nyelvet beszélnek, mint én. A kritikusok, a szakmabeliek, a producerek is, ez egy más világ. Amit ők beszédnek hívnak, az semmire sem való." Illetve, ha már formába lendült, akkor Quentin Tarantinót „lepaprikajancsizta", aki nem mellékesen épp Cannes-ban a péntek esti, húszéves Ponyvaregény vetítésének felkonferálására érkezett Cannes-ba.
Nem mellékesen: ha művészi provokációról van szó, a fiatalok közt is akad vállalkozó. A kanadai Xavier Dolan Mommy című versenyfilmjével a szó szoros értelmében felrobbantotta a fesztivált. A huszonöt éves színész-rendező ötödik nagyjátékfilmjében (melyből négy Cannes-ban versenyzett) a szokásos témáját dolgozza fel: problémás anya-gyerek viszony, extrém intenzitással elmesélve. A depresszió perceit pedig van képe 1:1 formátumban filmezni, tehát a nagy vásznon egy négyzetet látunk, míg a boldogság ritka pillanataiban „kinyílik" a perspektíva. Olyan színészi alakításokat látunk csodálatos és ismeretlen kanadai színészektől, hogy a vörös szőnyeges sztárok szinte amatőrnek tűnnek a nagy glamour ellenére. A kérdés csupán az, hogy a Jane Campion vezette zsűri lesz-e annnyira bátor, hogy egy nyugdíjas vagy egy pofátlanul fiatal provokátornak adja az Arany Pálmát. Vagy inkább a langyos vizet díjazza – mert abból aztán túltermelés van.
Magyar elismerés
Zsigmond Vilmos Oscar-díjas operatőr életműdíjat kapott péntek este Cannes-ban. Lapunknak elmondta, hogy ez talán élete legfontosabb elismerése, mivel még soha nem részesült ilyen elismerésben Európában. „Magyar vagyok, az európai realizmust adtam hozzá az amerikai filmekhez, ez többet ér, mint az Oscar."
