Egy zseni emlékezete

„Mihály András operaigazgató felkérésére az általa vezetett műsorban a Bánk bán második felvonását játszottuk, Bánkot Simándy énekelte, Tiborcot Melis György. Alig néhány éve kerültem a társulathoz, így különösen megható volt ez a felkérés, bennem is volt a drukk, hogy megfeleljek, hiszen mégiscsak az operaház aranykorának sztárjai­ról volt szó! Volt egy szokásom: a művek kottáinak első, fehér lapjára rajzoltam valamit, beragasztottam a szereposztást meg a jegyet, és megkértem a kollégákat, akikkel együtt énekeltem a darabban, hogy írják alá a lapot.

A Bánk bán első oldalán Simándy neve is ott áll: gyönyörű emlék."

Kovács János karmesternek is van egy anekdotája:

Kovács János Móricz-Sabján Simon / Népszabadság

„A történet kétélű, mert egyrészt Simándyt, a művészt, másrészt a személyiségét is leírja. Egy Varázsfuvola együttes próbát zongoráztam Lukács Ervin vezényletével, Simándy Taminót énekelte. Akkoriban szigorú rend volt: elkezdtük a darabot, és akármekkora szerepe is volt, mindenki szépen kivárta a sorát. Következett is a híres képária. Ki tudja, Si­mándy hányszor énekelhette addig életében, mindenki tudta, hogy sem technikailag, sem más szempontból nem jelent problémát neki, de nekiállt, és elénekelte. Úgy, hogy maga a szerző is megnyalta volna utána a tíz ujját. Meghatott csend, Lukács halkan motyog valami olyasmit, hogy na, így kell ezt csinálni, mire Si­mándy azt mondja: hát igen, ha ránézek a közönségre a kék szemeimmel... Anélkül, hogy bárki instruálta volna, képes volt a legmagasabb rendű dolgokat művelni a színpadon, olyan technikai és művészi könnyedséggel, amely még a korszak egészen kiváló énekese közül is kiemelte. Született tehetség volt, aki technikailag azt csinált a hangjával, amit csak akart."

Kertesi Ingrid Földi Imre / Népszabadság

Kertesi Ingrid énekesnő harmadéves volt a Zeneakadémián, amikor az intézmény nagytermében Simándy József és Berczelly István oldalán léphetett fel. Az élmény egész pályafutását befolyásolta: „Két ilyen emblematikus énekessel színpadra lépni, miközben a tojáshéj szinte még ott volt a fenekemen! – nevet a szoprán. – Noha Simándy akkoriban még tanított az akadémián, nem úgy bánt velem, mint a kis növendékkel: fiatal kollégaként kezelt. Ez annyira megdobta a motivációmat, hogy végképp elköteleződtem a pálya iránt." Kertesi, aki azóta maga is a Zeneakadémián­ tanít – idén három növendékét indítja a Simándy Énekversenyen.

Nagy Erzsébet negyven esztendőn át dolgozott az operaház varrodájában, de a város összes színházát ő látta el egyedi technikával készült spanyolgallérjaival. E ruhadarabhoz köthető kedvenc Simándy-emléke is. „Falusi kislányként kerültem a hatvanas években az operaházba, félénk, pirulós voltam. Amikor Simándy nyakára kellett felraknom a Bajazzókban viselt gallért, fülig elpirultam. Észrevette, és mosolyogva azt mondogatta, miközben én zavartan próbáltam a gallért igazgatni: még nem elég piros, még nem elég piros... Már izzadtam is, amikor egy kolléga szólt: Józsikám, hát nem látod, hogy mindjárt elolvad, és pocsolya lesz szegény kislányból? Erre Simándy a kézfejével megsimogatta az arcomat, és azt mondta: hozzá akarom szoktatni, hogy mi ilyen bohémek vagyunk. Nem kell attól meghatódni, hogy az ember operaénekesekkel dolgozik! Utána valahányszor jött hozzánk, kedvesen megkérdezte: na, bátrabb már?"

Erzsébet felidéz egy másik mókás esetet is, amikor a szőlészkedő Simándynak megjavították egy kedves ruhadarabját. Hálából egy demizson bort küldött a varrodába – a nedű azonban sosem jutott el rendeltetési helyére, rejtélyes módon eltűnt az öltöztetőknél. „Pár nap múlva Simándy megjegyezte: legalább annyit mondhattunk volna, jó-e az ő bora vagy sem. Józsikám, mondta az egyik szabó, szívesen véleményeznénk, de ide nem ért el se rossz, se jó borod. Másnap maga hozott nekünk bort, de a lelkünkre kötötte: az öltöztetőknek ne adjunk, mert még tán a demizsont is meginnák!"

Auerné Pádár Erzsébet a varroda női részlegének korábbi vezetője az évadnyitó társulati üléseket idézte fel: „Minden évben elbűvölve hallgattuk, milyen gyönyörűen énekli a Himnuszt. Élőben, közelről hallani különleges élmény volt – kiragyogott a hangja a kórusból!"
S hogy azok, akik személyesen nem ismerhették, miért rajongtak érte? Bóka Gábor, az Opera-Világ szakportál szerkesztője remekül összefoglalja: „Tinédzser operarajongóként, a Hungaroton hanglemezein találkoztam a hangjával: Bánk bánként, Hunyadi Lászlóként, Turidduként, Canióként. Aztán, a rádiót immár tudatosabban hallgatva, jöttek más felvételei: a Carmen, a Fidelio, Wagner-részletek...

Simándy József az éneklés mellett a tanítást szerette a legjobban. Gyermekei körében 1959-ben Tormai Andor / MTI

Sokat jelentett nekem, pedig személyiségéről csak annyit tudtam, amennyit a 80. születésnapján készült rádióinterjúban, vagy egyik utolsó fellépésén, a Friderikusz-show-ban elmondott. Karizmája a bakelitek barázdáin is átsüt: a tiszta magyar dikció jóvoltából tolmácsolásának minden rezdülése érthető, hangjából pedig éteri tisztaság sugárzik. Ezért vált sokak eszményképévé, ám ugyanezért félő, hogy művészete ma, a nagy eszményekből való kiábrándulás után, talán korszerűtlennek tűnik. Ám ha őt hallgatjuk, fogalmat alkothatunk róla, milyen is volt az a korszak, amelyben még a szó klasszikus értelmében vett hősök termettek."