Diétai Magyar Múzsa

S magától értetődően igyekszik képviselni eredendő közege, a magaskultúra érdekeit – nem rajta múlott, hogy az van, ami. Nem marad ki pártjának a parlamenten kívüli – joggal nagy nyilvánosságot kapó – tiltakozó akcióiból sem. (Abban egyébként, hogy a distancia hangoztatása olykor szinte mentegetőzésbe csap át, valószínűleg az értelmiségi közvélekedés újabban ismét erőssé vált politikaellenessége is szerepet kaphatott.)

Kukorelly Endre Móricz Simon / Népszabadság

A távolságtartás és az azonosulás tehát együttesen jellemzi Kukorelly Endre képviselői magatartását, e kettősség egyébként a hatalom bármely szférájába került alkotó értelmiségi viselkedésének egyik tipikus ismérve.

Nem szereti a hatalmat, semmiképp nem válik szenvedélyévé – ebben is feltétlenül különbözik a hivatásos politikusok kasztjától. Meg abban, hogy feltétlenül tiszteli a szakértelmet. A tekintélyt viszont nem, ezzel pedig élesen elhatárolódik azoktól a kollégáktól, akik csodálják és rettegik a politikai vezéreket.

A mű – jellegéből adódóan – jelentős részben épít a szerző naplójára, a bejegyzések igen hangsúlyosan jelzik, hogy a képviselői munka mellett az író, irodalomszervező Kukorelly természetesen nem adja fel alkotó értelmiségi hivatását, szerteágazó kulturális igényeit sem: tanít, előadásokat tart, részt vesz az irodalmi életben, színházba, kiállításokra, könyvbemutatókra jár – kiapadhatatlan, irigylésre méltó energiával. Ezzel tehát a folytonosság kap nagy nyomatékot. A képviselőség e tekintetben sem jelent cezúrát.

Az Országházi divatok sűrűn említ nagy elődöket, idézi is őket: Széchenyi, Eötvös, Deák, Pulszky vagy Jókai és Mikszáth legalább olyan fontos szereplője Kukorelly parlamenti színpadának, mint Orbán vagy Schiffer. A múlt államférfijait, híres képviselőit felvonultatva látványosan döbbent rá bennünket a jelen politikai nívótlanságára, a hanyatlás elképesztő mértékére. S ha politikai gondolkodás, akkor Platón, Arisztotelész, Montaigne vagy Hegel – nem érdemes lejjebb adni. Bár, miközben nagyon is értjük a szándékot, a kevesebb belőlük talán több, hatásosabb lett volna.

S persze irodalmi példák, példázatok végeláthatatlan sora. Literatúra –aktuális ügyekben is: Wass vagy Márai rövid, lendületes, lényegre törő értékelése nemcsak élvezetes, hanem szerintem igaz is.

Két és fél év ebben az Országgyűlésben. Megérte? Az írói leltár némiképp bizonytalan konklúziót sejtet. Rengeteg élmény, sok-sok új, vonzó emberi kapcsolat, esélyek a dolgok menetének érdemi alakítására. Ugyanakkor sorjáznak a csalódások is: emberekben, illúzióvá váló reményekben. A távozás sem olyan lett, gondolom, amilyennek elképzelte. A könyv befejezése ezért fordul az „ápoljuk kertjeink!” rezignált bölcsességéhez. Katarzis most sincs.

A könyv olvastán felidéződik bennem ifjúságom egyik kedves olvasmánya, Ken Kesey Száll a kakukk fészkére című regénye. Ennek is az egyik emlékezetes jelenete: a főhős, McMurphy fogadást köt a többiekkel, hogy meg tudja emelni a roppant súlyú betonba ágyazott műszertáblát. Megfogja, minden erejét beleadja, majd megszakad – nem megy. Az eleve tamáskodó társak dermedten néznek. „Annyi azért kitellett tőlem, a büdös úristenit, hogy megpróbáltam, nem igaz?” – vágja a képükbe.

Kukorelly Endre: Országházi divatok, Libri, 288 oldal, 3490 forint