Egyszerre három steak, egy liter whisky, és akkor még nem is beszéltünk a nőkről. Fats Waller, akinek legismertebb szerzeménye az Ain't Misbehavin' (Nem rosszalkodom), egyenesen habzsolta az életet. Közben megteremtette a modern dzsesszzongora alapjait.
hirdetés
Azt gondolnánk, hogy ha valaki folyamatosan eszik, iszik, nőzik, és közben vidám nótákat énekel, az nyilván boldog ember. Thomas Wright Waller élete a bizonyíték rá, hogy ez nem feltétlenül igaz.
Anyja imádta és kényeztette tizenegyedik, legkisebb gyermekét, akire alkata és túletetése nyomán már kölyökként rajta maradt a Fats – Dagi – becenév.
A sors szentfazék apával áldotta meg, aki csak addig támogatta zenei tanulmányait, amíg azok a hittérítést szolgálták. A buzgó harlemi hitszónok könyörtelenül kitagadta, amint kiderült, hogy a gyerek a templomi orgona helyett „az ördög zenéjét”, a dzsesszt választja.
Ez a csapás és anyja elvesztése rányomta a bélyegét Waller korai éveire. Házasságba menekült, fia született, ám kamaszként még nem volt készen a felnőtt életre: a tartásdíj elmulasztása miatt kétszer is ült börtönben.
Még szerencse, hogy a zongorista Russell Brooks családja befogadta. Tizenhat évesen költözött tanárához, ő mutatta be a kor legismertebb harlemi pianistájának, James P. Johnsonnak, aki tanítványául, majd barátjául fogadta, és megtanította neki a nagy távolságokat gyorsan bejáró balkezes stílus, a „Harlem stride” fogásait. Közben némafilmek alá orgonált a harlemi Lincoln moziban – az itt szerzett tudást később egyebek között arra használta, hogy a fiatal Count Basie-t oktassa a hangszer rejtelmeire.
Már tizennyolc évesen gépzongorahengereket készített, briliáns technikája mellett a harmóniákban is eligazodott, jobb kezével ügyesen hangsúlyozta a dallamot. Nem csoda, hiszen a New York-i zseniképzőben, a Juilliard zeneiskolában a virtuóz Leopold Godowskytól tanult klasszikus zongorát és a korában szintén nagyon híres német Carl Bohmtól zeneszerzést. (Erről szóló visszaemlékezéseit nem mindenki fogadja el hitelesnek, ám az Oxford University Press által gondozott The New Grove Dictionary of Jazz szerint van rá bizonyíték, hogy így történt.)
Jelenet az 1943-ban készült Stormy Weather című filmből
Fats Wallert a lemezfelvételek mellett a mások által felkapott szerzeményei tették híressé. Az azóta is örökzöld Ain’t Misbehavin’ vagy a Honeysuckle Rose Cab Calloway és Louis Armstrong számára is sikert hozott, jóllehet a szerző fillérekért adta el őket a kiadóknak. De legalább nem egynek, mert a szövegíró Andy Razaffal általában kis módosításokkal többször is értékesítették a darabokat. Fletcher Hendersonnak egyszer kilenc hamburgerért kilenc friss szerzeménnyel fizetett. (A hamburgereket azonnal befalta.) A heti rendszerességgel jelentkező élő rádióműsorok addigra széles körben ismertté tették a nevét.
Színpadi bolondozásai, arcjátékkal és széles gesztusokkal kísért előadásmódja rendkívül népszerű volt. Olyannyira, hogy egy alkalommal Chicagóban Al Capone a szó legszorosabb értelmében elraboltatta, hogy egy háromnapos bulin játsszon neki. A halálra rémült Wallernek nem esett bántódása, sőt végül egy köteg dollárral távozhatott, de egy másik alkalommal egy fehér bandita megkéselte. Amikor pedig második feleségével és a tőle született két fiával New York Queens negyedébe költözött, valaki egy óriási keresztet égetett a háza előtti gyepbe.
A kor talán leghíresebb fekete szórakoztatójaként hollywoodi filmekben szerepelt, Broadway-musicaleket írt, játszott híres zenészekkel, saját kisebb-nagyobb zenekaraival és szólóban. A 30-as évek végére azonban elege lett a bohóckodásból, többre, művészi rangra és elismerésre vágyott. Első európai útja után írta a hat igényes darabból álló London szvitet, és ebbe az irányba tervezett továbbhaladni – ám közbejött a háború.
A 40-es évek elején őrült tempót diktált: turnézott, filmezett, komponált, zabált és vedelt. Testsúlya 130 kilóra is felment, pedig alig volt magasabb 180 centinél. 1942-ben részegen, sokat tévesztve játszott a Carnegie Hallban, amit a kritikusok kegyetlenül megírtak. 1943 decemberében Los Angelesből tartott hazafelé, New Yorkba, s amikor a vonat megállt Kansas Cityben, menedzsere holtan talált rá a kabinban. A tüdőgyulladás álmában végzett vele, pedig csak 39 éves volt.
hirdetés
Louis Armstrong egy egész éjszakán át sírt, amikor meghallotta a hírt. Ken Burns dzsessztörténeti alapműve James P. Johnsont idézi: „Kis emberekkel is előfordul, hogy van bennük zene. De Dagi tele volt zenével, és tudják, mekkora darab volt.” Az Encylopedia of Jazz Musicians pedig dr. Adam Clayton Powell tiszteletest citálja, aki Harlemben négyezer gyászoló előtt mondott búcsúbeszédet: „Fats Waller mindig telt háznak játszott...”
