„ha nem tanulsz, suszterinasnak adunk”.
Sőt, az apjuk mestersége miatt még az utcán is azt kiabálta Etelkára és testvéreire a csúfolódó többi gyerek, hogy „Csiszka! Csiszka!” – amin gúnyosan a csizmadiát értették. Ennél nagyobb sértés pedig akkoriban számukra nem létezett.
Dédanyám el is határozta, hogy bárki lehet a férje, de cipész soha. Nem így alakult. Hány évtizeden át öntötte később dédanyám is minden délben és este nagy műgonddal az ura kezére a meleg vizet, hogy dédapám a habkővel akkurátusan ledörzsölhesse a ráragadt bőrragasztót meg festéket!
Tehát dédi férje szintén cipészmester lett. De legalább nem suszter! Dédapám erre mindig érzékeny volt, hiszen a suszter „csak” a mások által csinált lábbeliket javítja – ő viszont vadonatújakat is készít. És nem is akármilyeneket! Az ő borjúboksz cipőit még a pesti Váci utcába is szállították! De kicsit előreszaladtam az időben… hiszen dédanyám elhamarkodott elhatározása a férjhez menéssel kapcsolatban még a boldog békeidőkben történt. Amikor még rend volt. Például naponta kétszer adtak enni a gyerekeknek: volt, hogy reggel egy karéj kenyeret és este egy bögre tejet – ez volt minden –, a gyerekek pedig evés után némán felsorakoztak, és kezet csókoltak szüleiknek.
 |
| Forrás: A szerző saját archívuma |
A rendből a későbbiekre is megmaradt, hogy evés közben magyar ember nem beszél, gyereknek meg különben is hallgass a neve. Dédapám szótlanul, újságot olvasva ette meg az ebédet és a vacsorát a huszadik század derekán is, közben pedig pisszenni sem volt szabad. Hiszen ha az ember megjön a munkából, ugye jár neki a pihenés, ez nem is lehetett kérdés! Pontban harangszóra dédinek is kész kellett lennie az ebéddel, amikor már ő főzte. Egyszer késett csak, a házassága legelején. Dédapám tányérostul rántotta le a terítőt az asztalról. Bő hatvanévi házasságuk alatt több késés nem fordult elő.
Vissza a boldog békeévekhez: a gyerekek közül sokat a torokgyík vitt el, sok édesapát pedig – köztük dédiét is – a mindennapi betevő megkeresésének kényszere a tengerentúlra. De őt szerencsére nem örökre. Viszont amikor hazatért Amerikából, a felesége kapott tüdőgyulladást, és hamarosan a legnagyobb gyászban volt a család. Nagyon vallásos ükapám egyenes derékkal viselte el, de újranősülésről szó sem lehetett, mert már jött is az első világháború. Az egyetlen szülőt csupa kiskorú gyermeke mellől hívták be katonának. Akik aztán négy évig hírt sem hallottak felőle.
Dédanyám tehát alig tizennégy évesen családfenntartóvá lépett elő. Egy újpesti cipőgyárban készítette a cipőfelsőrészeket – a seregnek. A háború alatt végig ő tartotta el a testvéreit, akik nagy szükségben éltek, de – most szó szerint idézem dédanyámat – mégsem lettek belőlük kurvák. Egyikükből sem.
Mire dédanyám 1922-ben megesküdött dédapámmal, sok víz lefolyt még a Dunán Újpestnél és Vácnál. Hallotta Kun Bélát az újpesti gyár előtt, meg Károlyi Mihályt is a Károlyi-palota erkélyéről prézsmitálni – meg persze Horthyt is látta fehér lovon… A Duna-parton munkából hazafelé sietve volt, hogy a vörösök, volt, hogy a fehérek lövöldözései miatt kellett behúznia a nyakát. És valóban nem nagyon akart hozzámenni dédapámhoz. De Horváth József addig udvarolt, addig járt vasárnapi vizitre, hogy – más jelentkező nem lévén – előbb-utóbb hozzá kellett mennie. Nem klasszikus love story. Ez volt az élet rendje.
És bizony nekik sem jutott könnyű élet. Dédapám az első világháborúban már éppen, a másodikban még éppen volt alkalmas katonának. Az első háborúban 1918 nyarán a piavei mészárszéket járta meg, ahol volt, hogy egyszerre két oldalról lőtték bajtársait a folyóba. Ő is megsebesült, és a felépülése után érte az összeomlás híre. Ugyan hastífusszal, de a második háborúból is visszajött, ami után lassan-lassan: tejjel, húslevessel és konyakkal táplálta fel a család. (Dédanyám öccse még a Don-kanyart is megjárta. Ő talán azért is élte túl, mert szintén cipész volt, úgyhogy a saját bakancsában menetelhetett, ami sosem ázott be; és ha kellett, a tiszt urak bakancsain is tudott segíteni.)
S míg dédapám távol volt a sereggel, felesége és három lánya az orosz front elől nyugat felé menekült. Közben odahaza a műhely raktárából eltűnt a kiváló bőranyag, a családi aranytartalék. Hogy a németek, az oroszok vagy az élelmes szomszédok vitték-e el? Arra ma már jótékony homály borul. Mire a családi cipészműhelyből valóságos kis manufaktúra fejlődött – hatalmas szó! – tizenkét segéddel, előbb az infláció vágott rajta eret, majd az államosítás vitt el mindent. Horváthék saját házat szerettek volna, de helyette sírva égethették a milpengőket, majd pedig még a cukrot és a zsírt is rejtegetniük kellett a beszolgáltatás elől. És dédapám végül még a cipészipari szövetkezetbe is bekényszerült. Csak nyugdíjasként lehetett újra saját ipara, hogy egy hideg lépcsőházi fordulóban újra a saját kaptafáival, faszegeivel, kaplijaival és csirizével maszekolhasson. Háromlábú suszterszék nem billeg: ő is egyenes háttal élte végig az életét. Öreg korára talán még a szövetkezettel is megbékült, mindenesetre szívesen járt vissza a régi szaktársakkal ultizni – persze tízfilléres alapon.
Mit adott dédszüleinknek a huszadik század? Például azt az unokáknak is továbbadandó élettapasztalatot, hogy a bombatölcsér módfelett biztonságos hely. Mert ha repülőgépről szórják a bombát, oda nem esik több, ahová egyszer már hullott, tehát azonnal bele kell ugrani! És egy kétszobás tanácsi lakást a váci Széchenyi utcában, aminek az erkélyéről az evangélikus templom és a távolban a zsinagóga is látszik. Egy lakást egy házban, ami azelőtt a Winkleréké volt: „Horváth úr, magát ismerjük, inkább maga költözzön be, mint más. Vigyázzon rá, hátha visszajövünk.” És visszajöttek a Winkler fiúk, de miután összeszedték a padláson elrejtett értéktárgyaikat, meg sem álltak Amerikáig.
A lakás tehát megmaradt, de hiába volt a főutcán, falikút, sparhelt és vájdling szolgáltatta benne a meleg vizet még dédi százéves korában is; fürdőszoba csak az új évezredben került bele. Öreg fát nem jó átültetni, régi szokásokat nem lehet megváltoztatni: jobb lett volna inkább továbbra is a lavór. Mert a tusoló kialakítása után dédanyám nem mehetett többé ahhoz az ablakhoz, ahol a falikút volt, és ahol azelőtt a délelőtti napfényt szokta volt élvezni. Utolsó éveiben talán ez a kis napfény hiányzott neki a legjobban.
Sok minden elveszett tehát a háborús és olykor a békés évek forgatagában is, de megmaradt, és legfőképpen megmaradt a négy gyerek, köztük a legnagyobb büszkeség: egy orvos fiú – egy valódi röntgen főorvos a Merényi kórházban! – meg az unokák és persze mi, a dédunokák.
No, és a megsárgult családi kép. Tényleg, a fénykép! Dédanyámat mutatja apja jobbján, nagyanyja és testvérei társaságában. Még Amerikában készült, ahogy a kartonon is írja: „South Bend, Indiana”. Hogyhogy? Hát nem csak ükapám ment ki a tengerentúlra? De igen. Akkor tehát a családot mégis Vácon kellett, hogy lefotografálják. Pontosabban: itt is – ott is. Dédi édesanyja elvitte az otthon maradt családot a váci fényképészhez, hogy a férje legalább képen láthassa mind a hat gyerekét. A legkisebbet is, aki a kép készültekor még ki sem látszott a pólyából. Aki talán még meg sem született, amikor az apja már túl járt az Óperencián.
Ükanyám azután a fotót postára adta, hogy a figyelmes küldemény Amerikában megtalálhassa azt a magyar férjet, aki akkoriban sok honfitársával együtt éppen egy autógyárban dolgozott. Meg is találta. A szeretet leleményes: ükapám kint szintén levétette magát, és a két képet összemontíroztatta, hogy ő is ott álljon a családja körében. Csak egészen kicsit hibádzanak az arányok: a családapa éppen egy leheletnyivel termetesebb az életszerűnél, ha egyáltalán.
Ügyes volt tehát a Rogalinski fényképész – megjegyzem, ma is van ilyen nevű fotóműterem az Egyesült Államokban, és nem is túl messze South Bendtől –, volt is nagy csodálkozás, amikor az apával kiegészített kép Vácra ért! A furfangos fotográfia valóban mindenkit elképesztett odahaza, nagyon sokáig nem is tudták mire vélni a tüneményt. Meg is őrizték a „csodaképet”, így az át is vészelte az elmúlt immár több mint száz évet.
Sokáig kicsit kétkedve gondoltam dédanyám autógyáras történetére. Hogy nekem már a csizmadia ükapám is felismerte volna az idők szavát: úgyannyira, hogy éppen egy autógyárban dolgozott volna? Ráadásul már az első háború és a sorozatgyártás előtt? (Galamb József 1913-ban tervezte meg azt a futószalagot, amely a Ford „T” gyártását forradalmasította.) Mégis, bizonyára dédanyámnak volt igaza ebben is. A Magyar Katolikus Lexikon ugyanis például ezt a meghökkentő, de az amerikai tempóra annyira jellemző esetet írja az egyik (!) South Bend-i magyar katolikus egyházközséggel kapcsolatban:
„Magyarok Nagyasszonya egyházközség. (…) A XX. század első éveiben épített templomot 1924-ben az autógyár terjeszkedése miatt új helyre kellett telepíteniük.”
