Emília a kassza mögé ugrott be, az üzletben lévő két vendég sikoltozva menekült a próbafülkébe. „Próbáltam a lehető legnagyobb csendben maradni, és összpontosítani a zajokra. Sikolyok, sírás, lövések. Mindezt az üzletekből kiszűrődő könnyed slágerek aláfestésével – egészen szürreális volt, és egy életre beleégett az agyamba. Miközben vártam, leszámoltam mindennel, elképzeltem, hogy szembenézek a puskacsővel."
Amikor Emília úgy hallotta, hogy a lövöldöző távolodik, vakmerő lépésre szánta el magát: kirohant a pult mögül, és bezárta a pici üzlet két üvegajtaját. Az idegességtől csak másodszorra sikerült. „Úgy éreztem, növelnem kell az esélyünket. A mellettünk lévő illatszerboltba is bezárkóztak. Csak egy másodpercre tudtam arra figyelni, mi van odakint a folyosón: vértócsák, fekvő testek, lábak."
|
| Fotó: Arnd Wiegmann / Reuters |
Ezután újabb félórányi dermedt várakozás következett, ez alatt Emília üzeneteket írt. „Megírtam a számomra fontos embereknek, hogy szeretem őket, és kértem, hogy hívják a rendőrséget. A testvérüzleteink telefonálgattak, hogy életben vagyunk-e. Próbáltam elhallgattatni a telefonunkat, nehogy ezzel felhívjuk magunkra a tettes figyelmét. Valószínűleg ő volt az, aki a csörgéseket hallva visszajött, és rángatni kezdte az ajtónkat, aztán az illatszerboltét is. Ebből gondolom, hogy nem profi, kiképzett elkövető volt: ha az lett volna, nyilván szétlövi az ajtót, és kivégez bennünket."
A folyosón ezután üvöltözést lehetett hallani. Nem német nyelvűt. Emília azt mondja, számára úgy tűnt: a merénylő folyamatosan tartotta a kapcsolatot valakivel, miközben módszeresen haladt az épületben, amelynek ezen a részén nem csupán felfelé, de lefelé is be lehet látni az egyes szintekre.
Újabb félóra múltán ismét kiabálást hallottak, ezúttal német nyelven, és hamarosan odaértek hozzájuk a rohamrendőrök, akik elkérték az adataikat. Üzletenként vezényelték ki őket az épületből, a letakart holttestek között kellett elhagyniuk a plázát kis csoportokban, előttük-utánuk három-három rohamrendőrrel. A főbejáratnál kétméterenként álltak a rohamrendőrök, voltak mentők, tűzoltók, elkezdték elszállítani a sérülteket és a holttesteket. Tulajdonképpen kettős rendőrsorfal között kísérték őket egy közeli gyorsétterembe, ez pedig Emília számára nem azt sugallta, hogy minden rendben van, hiszen lelőtték a magányos elkövetőt. Sokkal inkább arról volt szó: maguk a rendőrök sem tudták, ennyivel lezárult-e a merénylet.
„Meg vagyok győződve arról, hogy nem egyedül volt. Átgondolt akciónak tűnt, nem egy tizenéves ámokfutásának – mondja Emília.
|
| Fotó: Arnd Wiegmann / Reuters |
A gyorsétteremben rendőrök és rendőrpszichológusok vették fel a vallomásaikat, mintegy másfél órán át. Megjelentek a Bild riporterei is. Ezután – meglehetősen furcsa módon – a túlélők szabadon hazamehettek.
Emília azt mondja, úgy érzi, kapott egy új születésnapot. Aludni azonban nemigen tudott az eset éjjelén, azóta is hullámokban tör rá a rettegés. Az a négy óra azonban, amíg az életéért rettegve kucorgott az üzlet padlóján, örökre megváltoztatta. „Minden dühöm, bánatom és haragom elveszett abban a négy órában. Olyan vagyok, akár egy üres lap."
