Az atonális nyelv kattogó, meglepő fordulatai képesek csak ábrázolni ezt a mai, fragmentált valóságot. Az automatizmus, a központ nélküli töredékek ábrázolata ez, amit Kertész mélyütésszerű bölcsességek formájában visz be az olvasóba és amelyek között sokszor szándékosan nincsen logikai kapcsolat. Viszont van vagány, igazodásmentes, tapintatlan lényegkimondás, elementáris őszinteség.
Prózája úgy zenél, mint a vers. Üzenete telitalálatokkal tűzdelt, fájdalmas valóságtükör, sorozatfegyver, amely szitává lövi a képmutatást. Ajándéknak tartom az élettől, hogy két alkalommal beszélgethettem vele. Elmondta, hogy a Sorstalanság nyelvén 12 évig dolgozott.
A tinédzserkori bevésődések mindenkit elkísérnek egy életen át. Hát még úgy, ha ez az élettapasztalat a történelem fekete lyuka, Auschwitz. Köves Gyuri naiv, de tűéles rácsodálkozása gúnyt űz a horrorból. Ez a gyermeki kitettség precíz oldalszúrása a rendszerszintű gonoszságba. Felejthetetlen például egy mellékesnek tűnő jelenet arról, ahogy a lágerőr jóízűen falatozik egy uborkásüvegből, majd mivel észreveszi, hogy a főhős őt figyeli, tán maradék emberségétől vezettetve elfordul. Kertész viszont azt kívánja, bárcsak ne takarta volna el az uborkaevést, mert annak puszta látványa is csillapíthatta volna éhsége kínját.
Ha a művészet valami olyan, ami azonosulást hoz létre, akkor az pont az ilyen típusú láttatásokban nyilvánul meg. A hatalomtól sújtott, kelet-európai kisember, a permanens kafkai vádlott sokszor éli át az azonosulást Kertész Imre sorai között. Írásainak vastag, tömény, folyamatos mélyértelműsége szinte ellentétben áll a vele való személyes beszélgetésben tapasztalt kedélyes nyíltsággal, üde, védtelen jóakarattal. Kertész életművében persze a zsidó identitás központi jelentőségű.
„Nem hagyhatom, hogy az antiszemiták zsidót csináljanak belőlem, pontosabban fogalmazva: nem engedhetem, hogy az antiszemiták csináljanak belőlem zsidót.”
Nemcsak a nácizmusnak tartja arcába önmeghatározását, hanem a zsidóságuktól menekülőket is helyre rakja. Szeretném most megszólaltatni ezt a féltékeny szeretettől átitatott, profetikus vádemelést, sajátjai irányába. Mert az örök antiszemitákban semmi meglepő nincs, de ha az asszimiláció és a disszimiláció zsákutcáiból tanulni képtelen zsidók kiáltanak "cionista terrorállamot" és apartheid rezsimet, ezzel remélve menedéket gyűlölőiknél, azt hogyan lehet definiálni? Talán úgy, ahogy ő tette: "Az európai zsidó, aki »igazságos« akar lenni Izraellel szemben, félelmének és öngyűlöletének nyilvános pódiumán..."
Én örülök, hogy ennek a nagy gondolkodónak a személyében egy erős identitású, büszke zsidót ismerhettem meg, aki valamiképpen talán rokonlelket érzékelvén bennem, iróniával idézte botrányt okozó megjegyzését, miszerint: "... Istenem, milyen jó, hogy a zsidócsillagot az izraeli tankokon látom, és nem saját ruhámra varrva, mint 1944-ben."
Következzék tehát itt egy másik szenvedélyes hangú idézet a témában: "Azt hiszem, az európai zsidók öngyilkos hibát követnek el, amikor együtt hörögnek Izrael bírálata ürügyén a régi antiszemitizmusra új nyelvet találó európai értelmiségiekkel és főhivatalnokokkal, akik tegnap még ki akarták irtani őket...... Mindig szeretném megkérdezni ezeket az ájtatos ostoba önfeladó zsidókat, akikből hányásszerűen dőlnek az Izraelt gyalázó mondatok: miért fáj ez neked, te marha?"
Még egy epizódot hadd említsek beszélgetésünkből. Egy ponton hevesen tiltakozott: "Én nem vagyok ateista", amikor egy pillanatra úgy érezte, én annak vélem. Örültem, hogy ezt ő mondta ki, és persze rá is vágtam: tudom, hogy nem az. Mert még, ha óriási kétségek szakadékai fölött egyensúlyozva is, de ezt írta: "Műveimmel hálát mondok Istentől kapott lehetőségemért."
Egy mély szívű, nagy gondolkodó búcsúzott el most a "végső kocsmától".
