„Az Üllői út 4. alatt bujkáltunk, ez volt Wallenberg egyik központja. Egy nap egy belövéstől bedűlt a fal. Nekiálltunk menteni az embereket. A hátizsákomat a filmekkel, a gépeimmel odaadtam egy barátomnak, hogy vigyázzon rá, amíg mi dolgozunk. Mire visszaértünk, elszedték a zsákot tőle az oroszok” – mondta ezek sorsáról.
Másként is vesztek el képek. A háború után emlékművet kívántak állítani Wallenberg hősiességének. Pátzay Pál szobrászművész a talapzatra egy domborművet készített Wallenberg portréjával. A portré elkészítéséhez Veres nyolc vagy tíz képet adott a művésznek.
Sosem kapta vissza a fotókat – sőt, még a szobrot is ledöntötték a felavatása előtt.
Próbáljuk most nyomon követni azoknak a képeknek a sorsát, amelyeket sikerült kijuttatni az ostromgyűrű bezárulta előtt. Ismerünk egy képet, amelyet Wallenberg önmagáról küldött az édesanyjának – ezt is Veres készítette, az utolsó futárpostával mehetett el, és munkatársai körében ábrázolja a svédet. Ez a fotó John Bierman: Righteous Gentile című, 1981-es könyvének 132. oldalán jelent meg, azzal a jelzéssel, hogy a Wallenberg család tulajdona. De Veres szerzőségét nem tüntették fel sem itt, sem a későbbi, így az 1995-ös, javított kiadásban.
Érdekesség, hogy szerepel egy fotó Bierman könyvében, amelyen katonák kísérnek embereket Budapesten, elöl egy fekete kendős asszony áll. E kötetben a fotón a mellén egy hatágú csillagot láthatunk, miközben van egy csillag nélküli verziója is ennek a fotónak. Melyik hát a valódi? Az általunk ismert, legelső magyarországi megjelent verziójában – 1947-ben – csillaggal együtt publikálták a fotót. Méghozzá a Wallenberg történetéről könyvet író Lévai Jenő egyik cikkében a Képes Figyelőben. Ugyanakkor Lévai pár hónappal később napvilágot látott Wallenberg-könyvében ugyanezen a képen az előtérben álló kendős asszonyon nincs csillag. A későbbi publikációk valószínűleg hol innen, hol onnan vették át, lopták el a képet, s ettől függően jelent meg ez vagy az a verzió.
De ki hamisíthatott?
Erős a gyanú, hogy a csillagos verziót publikáló politikai bulvárlap, a Képes Figyelő szerkesztői nem találták elég hatásosnak a képet Dávid-csillag nélkül. Megerősíti elméletünket, hogy a svéd külügyminisztériumba Wallenberg által megküldött fotón – amelyet hitelesnek kell elfogadnunk, hiszen se oka, se módja, se ideje nem lett volna azt senkinek meghamisítani – nincs csillag.
Ma már nehéz megmondani, Lévainak honnan voltak meg ezek a képek. Azt tudjuk, elképesztő mennyiségű dokumentumot gyűjtött össze. A képekre állítólag egy a háború után Svédországban járó delegáció bukkant rá egy kis vándorkiállításon, talán ennek tagjai hozták haza ezt a pár megmaradt darabot, és adták Lévainak, akiről közismert volt, könyvet ír Wallenbergről. Aztán Veres Tamás szerzősége évtizedekre elfelejtődött, ahogy Lévai Jenő 1948-as könyve sem kerülhetett sokáig elő.
Wallenbergre a New York Times cikke hívta fel újra a figyelmet 1980-ban. Az alapos írást Veres képei illusztrálták, de nevének feltüntetése nélkül.
Az akkor már Amerikában élő, sikeres New York-i divat- és reklámfotós Veres is innen értesült, hogy néhány képe megmaradt. Szerzőségét végül is nem volt nehéz bebizonyítania. Például a már említett, Képes Figyelőben megjelent írásában Lévai nemcsak közölte a majd összes azóta is ismert Veres-képet, de a történetükről is adott némi információt:
„Erről a csodálatos mentésről érdekes felvételeket készített Wallenberg házi fényképésze, Veres Tamás, aki valóban életével játszott, amikor kis gépével, elhasított nyaksálján keresztül fotografálni merészkedett. Ugyancsak Veres felvétele örökíti meg, amikor Wallenberg az óbudai téglagyárakból kiszabadított védenceit a nemzetközi gettóba kíséri.
E szenzációs felvételek filmjei az ostrom alatt legnagyobbrészt megsemmisültek. Stockholmban, a svéd külügyminisztériumban Wallenberg jelentéseinek mellékleteképpen e felvételek egyetlen kópiája maradt fenn. Ezek közül néhányat itt közlünk. Sajnos, a hegyeshalmi halálútról készített felvételek elvesztek.” Azt Veres visszaemlékezéseiből tudjuk: egy idő után Wallenberg nem engedte, hogy fotósa kidolgozza a filmeket, nehogy lebukjanak, biztonságosabbnak tartotta a leexponált, de előhívatlan filmeket kiküldeni. Ám a visszaemlékezések csak a pozitív papírképekről, a „kópiákról” szólnak, a nyers filmek sorsát továbbra sem ismerjük.
Amúgy például 1993-ban, Jeruzsálemben jelent meg Sharon Linnéa könyve Wallenbergről, s ebben nemcsak pontos aláírásokkal, a szerző megjelölésével szerepelnek Veres fotói, de ő maga is végre elmondja történetét. (A kötetet Veres dedikálta nekem: „Dési Jánosnak, a kellemesen eltöltött órákért és visszaemlékezésért. A történelem gyakran változáson megy át, de az igazság előbb-utóbb kiderül. Baráti kézfogással Tom Veres.”)
Wallenberg legutolsó jelentése 1944. december 8-án hagyta el Budapestet, diplomáciai futárral.
Ezeket a képeket újra, egy kis füzetben publikálták. Svédül 1987-ben, az angol fordítás 1988-ban jelent meg. Raoul Wallenberg – csak ennyi áll a címlapon, a kiadó „Swedish Institute”. Két dokumentumot is közzétesznek, amelyeket Wallenberg küldött Budapestről a stockholmi külügyminisztériumba. A dátum 1944 decembere. Az első leírja, miként szervezték meg az egészségügyi ellátást, az élelmezést, a mindennapi életet a svéd védettek számára.
Ez jó pár beállított fényképet is tartalmaz. Akár Veres is lehetett a fotós. Képek arról, amint valaki nagy fazekakban főz vagy egy konzervdobozt helyez el egy polcon. A másik a magyarországi zsidók helyzetéről szól. Ehhez csatolták Veres két, a Józsefvárosi pályaudvaron, illetve a munkaszolgálatra hurcolt menetről készült másik három képét. A szöveg ugyan a hegyeshalmi halálmenetről szól, de a fotók jól láthatóan budapestiek.
„Wallenbergről a háború után hosszú ideig nem beszélt senki. Még itt Amerikában sem. Amikor ’56-ban kijöttem, és elkezdtem mesélni, hogy mi történt, nem hittek nekem.Még a saját rokonaim is azt gondolták, kitalálom az egészet. Túl durva volt ez nekik, akik itt, az Államokban élték túl a háborút”
– idézte fel Veres. A The New York Timesben megjelent cikk volt a fordulópont a képek történetében is.
Persze Veres nem tudta, hogy képei többször is megjelentek. Például Andrej Gromiko szovjet külügyminiszter-helyettes 1957-ben elismerte Moszkva felelősségét Wallenberg halálában. Nyilatkozata után az addig hallgató svéd sajtó nagy terjedelemben foglalkozott az ügyével. A Svenska Dagbladet 1957. február 8-i nagy cikkének egyik illusztrációja Veresnek az a közismert képe, amelyen az ülő, jegyzetelő Wallenberget legfontosabb munkatársai veszik körül. A kép az Üllői úti irodában, 1944. november 26-án készült.
Mielőtt levonnánk azt a következtetést, hogy a svéd lap talán hozzáfért a külügyminisztériumi forráshoz, és akkor talán más kép is lappang náluk, le kell hűtenünk az effajta reményeket. A cikkhez a fő illusztráció Lévai Jenő védlevele, Schutzpassa. Ezt pedig csak ő adhatta az újságnak, így nem túl merész a feltételezés, hogy ez a munkatársakkal készült fotó is az ő gyűjteményéből származik.
Ám hogy mégse legyen olyan egyszerű, ugyanaznap a másik jelentős svéd napilap, a Dagens Nyheter is megjelentette kolumnás írásában ugyanazt a fotót. Itt viszont nincs utalás Lévaira. S talán a konkurens lapok nem osztoztak a fotón. Egyik helyen sincs a forrás megjelölve – akkor talán a család lehetett a forrás? A Stockholms Tidningen és a többi lap már csak egy portrét közölt, amelyet valószínűleg egy képügynökség tett közzé.
Honnan van ez a portré, amelyet számtalan helyen közölnek azóta is? A kép ugyan egy szűken kivágott portré – de mégsem igazolványkép, ugyanis nem szemből, hanem féloldalról készült. Ismerjük Wallenberg budapesti jogosítványának és diplomata-útlevelének képét – ehhez képest feltűnő, hogy ez utóbbi portrén jóval több a haja Wallenbergnek. Tehát feltételezhetjük, hogy ez jó pár évvel 1944 előtt készülhetett. Ekkor akad kezünkbe a Svenska Dagbladet című napilap 1935. április 24-i száma.
|
Wallenberg-emlékpad Stockholmban a svéd külügyminisztérium épületében. Arc nem mindig van a névhez
Fredrik Sandberg / Reuters |
Ebben egy írás szerepel arról a tervről, amelyet Wallenberg készített egy szabadtéri fürdő felújítására. A cikk közli Wallenberg rajzát – és középen ott a keresett portré. Az ősforrás tehát a svéd lap lehet, amely talán maga készíttette, saját fotósával. Már csak egy dolog vár magyarázatra. E képen Wallenberg balra néz. A legtöbb általunk ezen kívül ismert verzióban pedig jobbra. De a kép biztosan ugyanaz. A csillogások helye, egy eltévedt tincs a fiatalember üstökén kizárja a tévedés lehetőségét. A nyomdai gyakorlatban előfordul, hogy megfordítanak egy képet.
Lévai Wallenberg-könyvének Byssz Róbert tervezte címlapján is a kötet hőse jobb felé tekint, különben kinézne a kötetből. Pár oldallal később megismétlődik a kép, de ott már bal fele, mert a páratlan oldalon így felel meg a tipográfiai szabályoknak. Minden valószínűség szerint ez az eredeti, 1935-ös a jó irányú. Ugyanis Wallenberg – Veres által készített – képein jól látható, hogy választékát a hajában a bal oldalon viselte. Mikor és ki fordította meg a képet? Nem tudjuk ma már, csak azt, a legtöbben a rossz iránnyal együtt vették át ezt a fotót, s valahonnan így került vissza 1957-ben a svéd lapokba. Ahol nyilván már senki sem emlékezett az eredetire. Hogy aztán hosszú időkre Wallenbergestül az egész történet ismét feledésbe merüljön.
