|
Bőrszínével tüntet - Gordimer az 1986-os zavargások fekete áldozatainak sírjánál
STR / Reuters |
Viszont egy életre megjegyeztem a dél-afrikai bányászvárosban, Springsben született, '91-ben Nobel-díjat kapott írónő nevét. Megjegyeztem, bár akkoriban épp úgy gondoltam, hogy egy író ne legyen harcos, ne bíbelődjön nemes ügyekkel, legfeljebb a magánéletében, de a műbe ne engedje be, mert abból ideológia lesz, kiáltvány és izzadtság. Távozz tőlem, Sartre! Gordimer életében és műveiben azonban valahogy a lehető legtermészetesebb módon fonódott össze a kettő. Az apartheid elleni küzdelem és a magukért is kiálló mondatok.
Élete valahogy azt is demonstrálja, hogy ahol zsarnokság van, ott előbb-utóbb lesz egy igazi krónikás is, aki képes a földkerekség bármelyik szegletében ülő olvasónak érthetően és átélhetően elmondani, hogy miért kell a szegénység, a faji megkülönböztetés ellen küzdeni. Az igazság valakiben megtalálja a maga hírvivőjét. S minél elvakultabb a rendszer, annál inkább.
Bár az is ritkán adatik meg az írónak, hogy tudja, jó úton jár. Kis túlzással Gordimernek alig akadt olyan korai műve, amelyik ne került volna indexre, néha tíz-tizenkét évet is pihenhetett kényszerűen a cenzúra tiltólistáján. De nem csupán írt, hanem valóban emberéleteket mentett: egy 1986-as tanúvallomásával az Afrikai Nemzeti Kongresszus 22, hazaárulással vádolt tagját húzta vissza a halál szakadékából.
De még 2001-ben is megpróbálta ellehetetleníteni a dél-afrikai tartományi oktatási hivatal, amikor levetette az iskolai könyvtárak polcairól a műveit és betiltotta az olvasását, mert, most figyeljünk!, mélyen rasszistának és lekicsinylőnek tartotta. És csak a felháborodott világ nyomására vonták vissza a döntésüket.
De Gordimer abban volt utolérhetetlen, hogy nem csupán a glóbusz szája íze szerint cselekedett, mindenhol megtalálta azokat, akik védelemre szorulnak: az elnyomás elleni küzdelem aktivistájaként így állt ki 2005-ben a beteg Castro mellett, pontosabban levélben arra kérte az amerikai kormányt, hogy ne használják ki a helyzetet és ne destabilizálják Kubát, még ha ezzel a kommunizmust is kell „megvédeni”.
|
Az apartheid elleni harc két Nobel-díjasa - Gordimer Mandelával
Radu Sigheti / Reuters |
Kilencvenéves volt, amikor johannesburgi otthonában, álmában utolérte az, ami ellen úgysem lehet küzdeni. Sokunknak ő marad a leghíresebb dél-afrikai író, sőt maga Dél-Afrika. A kilátástalanság és a remény ízének tudója. A szó legigazibb értelmében vett krónikás.
És most újra elővehetjük Az őrzőt, a Kései polgárvilágot vagy a Livingstone bajtársait, hatalmas életművének ezt a kis szeletét. De azzal a bizsergető érzéssel olvashatjuk regényeit, novelláit, hogy tényleg van olyan irodalom, amely képes jobbá tenni a világot.
Mert ő és művei igenis képesek voltak erre. Változtattak, hogy végül ne a krónikás, hanem az apartheid kerüljön indexre, az emberi borzalmak múzeumába. Immár végképp vitrin alá.
