Nem is elsősorban a szörnyűséget idézik fel, azt, hogy egy fiatal férfi, egyébként nagyszerű tanár, akit barátjának és atyai tanítómesterének érzett a kamaszokból álló közösség, visszaélt ezzel a bizalommal, és módszeresen kihasználta, megrontotta és a némaság által kényszerű cinkosává tette a gondjaira bízott fiatalokat. Ezt legfeljebb kimondani lehet végre, remélve a megkönnyebbülést, de a borzalom élete végéig elkíséri azt, akire rámérte a véletlen.
Az azonban máig felfoghatatlan az áldozatok és ismerőseik számára, hogy hogyan maradhatott mindez feltáratlan annyi időn át: olyan titok, amelyről mindenki hallott valamit rebesgetni, de mégis, valahogy természetesnek vette, hogy a tettes nem bűnhődik, a közösség pedig konokul felejt.
Hogy hogyan történhetett? Tudjuk jól. A felnőtt-társadalomnak könnyebb volt vaknak tettetnie magát és elfordítania a fejét, mint szembenézni azzal, hogy a hallgatás az áldozatok büntetése. Csak ne legyen botrány, mert az jó a hírnevéből élő elit iskolának, jó az igazgatónak és a tanári karnak, jó a gondatlan szülőknek, és – itt jött a legnagyobb hazugság – jó a gyereknek is, hiszen nem tudja meg senki, „mibe keveredett”.
Így lehetett, hogy senkinek sem jutott eszébe segítséget nyújtani a megzavarodott gyerekeknek, akik nemcsak a szégyennel maradtak magukra, hanem – abszurd, de így van – bálványozott barátjukat is elvesztették. És így esett, hogy a tettes elnyerte méltó jutalmát, a korabeli Magyarország legvágyottabb munkahelyére, a televízióba került. Ismét csak gyerekek közé.
Azóta eltelt huszonöt év. Az akkori áldozatok, akárcsak azok, akik kizárólag a vakszerencsének köszönhették, hogy kívül maradtak a körön, maguk is szülők lettek. Gyerekeik mostanság járják a középiskolát. S. egykori tanítványai most döbbennek rá arra, hogy habár negyedszázadnyi idő, életük meghatározó része van benne abban, hogy ma már ne győzhessen a gyávaság és a céhbeli összetartás az igazság fölött, valójában mindennap az ismeretlenbe engedik el a gyereküket.
Mert ami a közbenső évtizedekben megkérdőjelezhetetlen értéknek látszott lenni, azaz a szólásszabadság és a mindennapok gyakorlati demokráciája, azt ma felülírja egy új rend. Meghatározója a félelem, a hatalomra sandító tétlenség, a gyengék iránti részvétlenség.
Szakasztott olyan világ ez, mint az a régi. És tudjuk jól, hogy az S. tanár urak sem hiányozhatnak belőle.
