galéria megtekintése

Gyalogos nyertesek

1 komment

N. Kósa Judit

A Váci utcában minden héten kétszer átrendezik a kirakatokat? – kérdezte pikírten a Ferenc körúti szomszéd, amikor meglátta nagyanyámat, hogy kalapban, trottőr sarkú cipőben és hozzá színben passzoló retiküllel a karján délutáni sétára indul. A tipp persze tuti volt, lévén miséhez túl késő, és a toalett sem holmi Közért-túrára utalt. Akkoriban, a nyolcvanas években nagyanyám óraműpontossággal metróra szállt hetente kétszer, hogy alaposan megszemlélje a Váci utcai cipőboltok, ruhaüzletek és könyvesek kirakatait, a végén pedig tegyen egy minőség-ellenőrző kitérőt a Gerbeaud (akkortájt: Vörösmarty cukrászda) termeiben.

Amivel nem volt egyedül, még azokban az években sem, amikor – idézzük a Népszava egyik 1983. februári számát – „az aszfaltozott Váci utcáról csak némi pesties nagyképűséggel lehetett azt állítani, hogy sétálóutca”. Az autókat még az újjáépített Erzsébet híd átadásakor, 1964. november 21-én tiltották ki a Belváros első számú bevásárlóutcájából – az úttest és a járdák azonban maradtak. Annak ellenére, hogy „1976-ban merült fel először az a gondolat, hogy az utak díszburkolatával, az épületek homlokzatának felújításával, a közvilágítás hangulatosabbá tételével, az utcai ülőbútorok elhelyezésével, fedett utcarészletekkel, az üzlethálózatot követő gyalogosrendszer kiépítésével olyan városmagot alakítsanak ki az V. kerületben, amely nemcsak történelmi emlékeivel, hanem hangulatával is vonzza az embereket.”

A fontolva haladásnak végül – habár a szocializmusban a legfőbb érték az ember volt – nem holmi népjóléti megfontolások, hanem a kapitalista szükség vetett véget. Történt ugyanis, hogy a pesti szállodasornak a világháborús ostrom óta tátongó foghíjain felépült előbb a Fórum, majd a munkanevén Malév (megvalósulásakor már Átrium) szálloda, és világossá vált, hogy ha a beüzemelés előtt nem végeznek a díszburkolatok lerakásával, akkor erre a luxusszállók működése közben már aligha lesz alkalom. Így aztán a magyar ipar nekidurálta magát, a tervek mellé került térkőgyártó és kivitelező állami vállalat is, és 1981 őszén megindult a munka. Ekkortól három éven át rendszeres időközönként rikkantott világgá örömhíreket a sajtó: minden újabb utcaszakasz autómentesítése megért egy tudósítást, így elégedetten láthatták az olvasók, hogyan borítja el a korszerű díszburkolat a korzót, a Váci utcát és a Vörösmarty teret is.

 
Készül a korzó
Készül a korzó
Erdei Katalin / Népszabadság/archív

A Belváros eközben persze nem pusztán megújult, hanem egyúttal régivé is vált. A korzón például töredékes maradványok és fotók alapján alkották újra az Ybl által tervezett lánckorlátot, a kandelábereket, a villamospálya öntöttvas tartóoszlopait. A korábbi mintákat idézték az új szemétkosarak is, amelyekről ily módon hiányzott a csikktartó. Ám a sajtó első glosszába csomagolt jelzései elegendőnek bizonyultak ahhoz, hogy a kulturált dohányzás lehetővé tétele érdekében kisebb gyűjtőedényeket is felszereljenek a szemetesekre.

Ez az a korszak, amikor a budapestiek – amellett, hogy átéléssel szapulták az olyan új épületek küllemét, mint a Váci utcai Aranypók áruház, a ­Taverna panzió, a Szervita téri crossbar-központ vagy az Aranykéz utcai parkolóház – hirtelen megtanultak rácsodálkozni arra is, ami a múlt része. Tömegek ültek Ráday Mihály késő este sugárzott műsora előtt, és együtt örültek minden megmenekülő régi liftnek, lámpaoszlopnak, a leverést megúszó gipsz­stukkónak. Aminek fényében legalábbis meglepő, hogy 1983 tavaszán Patina címmel közölt telefonfülke-pusztításra ösztönző szösszenetet a Népszava. „Az Intercontinental Szálló Vigadó felé eső bejáratánál a felújított, »hangulatosítás« alatt álló Duna-korzó egyik legexponáltabb pontján két régi telefonfülke éktelenkedik szorosan egymás mellett. Ott állnak régies formájukkal, élénk lavórzöld színűkkel, bennük kanárisárga, modern készülékek virítanak. A látvány meglehetősen bizarr. Ezeket a régi fülkéket lassan mindenütt lecserélték, már a külső kerületekben is hipermodernekkel találkozunk. A két matuzsálem idetelepítését valaki feltehetően kitűnő ötletnek tartotta.”

Kíváncsi vagyok, mit szólt a szerző, amikor a legendás Buchwald székek másolatait is megpillantotta. Egyetlen példányt találtak meg ugyanis a régiek közül, annak alapján indult meg a sorozatgyártásuk. Utólag elmondhatom: nagyanyám igen nagy megelégedésére.

A Képmentő rovat 2007 márciusa óta jelenik meg a Nolon és a lapban.

A képeket Rédei Ferenc válogatja a Népszabadság gazdag fotóarchívumából

NOL Piactér
Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.