- Nem hiszem.
|
Alföldi Róbert a szombati melegfelvonulásra vár Király Júliával, az MNB volt alelnökével
Szigetváry Zsolt / MTI |
- Pedig így van. Az élményt, azt, hogy ez mennyire ideális volt, hogy megcsináltuk, hogy én mennyire jól tudtam dolgozni ott, azt még nem tudtam elengedni, de nem is baj. Azt őrizni kell. Sokat fog segíteni ínségesebb időkben.
- Most szabadúszóként dolgozik, minden színházban gyakorlatilag előlről kezdi a társulati munkát. Vágyik a társulati létre?
- Ez most mindegy. Még nem tudnék belevágni egy következő színházépítésbe, mert még a Nemzetit keresném, ahhoz hasonlítanám. De ennek is eljön az ideje. Az élet megoldja.
- Én meg azt gondolom, hogy ez alkat kérdése, én ön társulati alkat. Nem az élet fogja megoldani, hanem ön.
- Na jó, hát akkor mondjuk így. Ha most felhívnának egy színházvezetői ajánlattal – nyugodtan mondhatom ezt, mert a valószínűsége nulla –, nyilván igent mondanék, és megoldanám ezt a lelki konfliktust. De hogy nekiálljak „gründolni” egy színházat, ehhez nincsen kedvem.
- Bár sokat volt külföldön, nyilván járt színházba itthon, többet, mint korábban. Milyennek találja?
- Nincsen „globális” véleményem. Láttam előadásokat, de nem sokat. A Nemzetiben voltam néhányszor, azon a bizonyos fesztiválon is. Láttam ott is jót: az újvidékieket. De a többi – nekem nagyon idegen színházi kultúra, kulcsom sincs hozzá, porosnak érzem. Amúgy meg, a nagy egészről… a beletörődés, az jut eszembe. Elfogadás, túlélés. „Ez van”-állapot. Mindenki tudja a dolgát – és teszi, amennyire lehet vagy képes rá. Mostanában nemigen fordul elő, hogy a színházba járó közönség, mintha összebeszélne, rohan valahová, mert valamit „meg kell nézni”. Szépen beállt a működés, tudjuk, kik a tiltottak, tűrtek, támogatottak – a játékszabályok rögzítve vannak, és tudomásul vannak véve. Mindkét oldalon – és minden terepen, nemcsak a színházban.
- Már látnunk kéne a támogatottak diadalát.
- Azt látjuk is; az eredményét nem látjuk.
- Mert csupa tehetségtelen ember dolgozik?
- Nem. Tény, hogy sok középszerű ember került elő, akik úgy gondolják, hogy korábban el voltak nyomva, nem voltak megértve, és most eljött az ő idejük. Ennek a legjobb példája ez a színész, aki Orbán helyett válaszolt Kulkának, és azt javasolta, hogy az ő Munkácsy-musicaljét kell megnézni. Van aztán olyan is, aki nem a tehetségtelenségét vagy korábbi sikertelenségét kompenzálja most, hanem a vélt sértettségét, és a „területfoglalással” van elfoglalva; a megszerzett hatalom működtetése foglalkoztatja, és nem a színház. Ez lélektanilag persze érthető, csak kár.
- Vidnyánszky? Persze, őt nagyon foglalkoztatják a hatalmi játékok, de mostanában tán mégis a Nemzetivel bíbelődik, nem?
- A Nemzetivel, persze, de nem a színházzal. A Nemzeti mint fogalom, mint egy feltételezett eszme érdekli, a mögé képzelt ideológia, a küldetés, hogy helyre tolja a szerinte kizökkent időt, hogy bosszút álljon a régi sérelmekért – illetve ez az utóbbi talán már nem is annyira, mert ennek a szakasznak vége van. Hagyjuk is.
|
Nem volt semmilyen ellenőrzés, megnézés, hogy „na, lássuk, mit művel itt ez az ember...”
M. Schmidt János / Népszabadság |
- A Katonában mostanában a kultúra és a színház ügyeiről rendeznek beszélgetéseket. Gondoltam, elhívják önt is. Kiállna vitatkozni?
- Persze. Nem hívtak. Ha hívtak volna, mentem volna – de ez sem bánt. Félre ne értse, tudom jól: én vagyok a legjobb helyzetben, pontosabban én jó helyzetben vagyok.
- Hiszen még az Operaházba is hívják dolgozni...
- Igen. De Ókovács, úgy tűnik, más, mint akikről eddig beszéltünk. A rendszer persze el van fogadva, de több szó erről nem esik. Sem őt, sem engem nem ez érdekel, amikor dolgozni kell – és biztos Mohácsit sem, aki szintén most rendezett az Operában. Nagyon jó munka volt, minden szempontból. Senkivel semmilyen konfliktus nem volt. Tudja, mekkora szó ez? Éreztem, hogy nagyon kíváncsiak rám – nemcsak a szólisták, hanem a többiek, a műszak is. És nem volt semmilyen ellenőrzés, megnézés, hogy „na, lássuk, mit művel itt ez az ember...”
- A Nemzeti repertoárjának alakításában természetesen döntő szerepe volt, és mint sokszor elmondta, igyekezett a jelenidejű kérdésekhez, problémákhoz szabni. Ma, szabadúszóként mennyire van módja erre?
- A rendezéseimhez itthon nagyrészt én választom a darabokat. Az opera persze más, ott természetes, hogy fölkérnek egy adott mű megrendezésére.
- Volt rendezői fölkérés, amit visszautasított?
- Igen, volt – az idei szegedi nyárra szólt volna. Azért utasítottam vissza, mert megmondták, hogy mi legyen az előadás „végkicsengése”.
- Egyelőre van itthon is munkája, bár a helyek száma egyre szűkül.
- Igen. Előfordult, hogy hívtak egy vidéki városba, ahol korábban már rendeztem, aztán szóltak, hogy a polgármester nem engedi.
- Bántja?
|
Alföldi Róbert az Íphigeneia Tauriszban című mű próbáján a Magyar Állami Operaházban
Mohai Balázs / MTI |
- Nem. Nagyképűen azt is mondhatnám, hogy nem én veszítek. Persze, most nagy a szám, mert rengeteg munkám van – ha nem lenne, nem így gondolnám. Nagyjából 2016-ig látok előre, ez hosszú idő. És jövőre több munkám lesz itthon, mint külföldön. A Vígszínházban a Julius Caesart rendezem, a Bábszínházban a Kabaré című musicalt – na, ebben az esetben Meczner János igazgatónak volt annyi kérése, hogy zenés darab legyen, mert vannak jó muzsikus színészei, ez teljes mértékben akceptálható –, aztán Szombathelyen rendezek egy Makrancos Katát, azt is én választottam, Bánfalvi Eszter lesz a címszereplő. Külföldön pedig: Rijekában rendezek Anyegint, aztán a Volkstheaterben Bécsben Háy Gyula Tiszazug című drámáját, van benne vagy harminc szereplő, nem mondom, hogy nem aggaszt – és vége is van az évadnak.
- Az elmúlt évadban vagy inkább évben a dupláját csinálta, soknak tűnt.
- Sok is volt. De mielőtt megkérdezi, hogy ez nem megy-e a minőség rovására, gyorsan elmondom, hogy a legutóbbi négy munkám – a Platonov, az Operában az Íphigeneia Tauriszban, a Rózsavölgyiben az Emile Ajar-mű, az Előttem az élet, és a mindjárt bemutatott Őrült nők ketrece szerintem talán erősebb és tisztább lett gondolatilag, mint az előttük lévők, vagyishogy a fáradtság nem szellemi. Jót tett a sok munka – és a külföldi előadások ebből a szempontból ideálisak, nincs semmiféle „környezeti ártalom”, csak a rendezésre kell és lehet koncentrálni. A külföldi felkérések egy része nyilván szolidaritásból érkezett. De az, hogy visszahívnak, már az elvégzett munkának szól. És igen, ez részben munkaterápia, de részben afféle szakmai továbbképzés, mert ezek új helyzetek. Hozom magammal a saját kulturális kontextusomat, és azon igyekszem, hogy találkozzon az övékkel. Ennek tétje van, és ez nem könnyű.
- Egyre több tehetséges magyar művész dolgozik külföldön, Schilling, Kovalik, Mundruczó, Bodó, és a legfrissebb: Pálfi György legújabb filmje koreai, mármint a finanszírozást tekintve.
- Ez vicces – persze nem kéne abszurdnak lennie, lehetne természetes is, hogy külföldi pénzeket is tesznek magyar alkotókra, de inkább az tapasztalható, hogy csak külföldi partnereknek fontosak ezek a szabad alkotók.
- L. Simon László minapi nyilatkozata szerint a magyar kultúra külföldön rosszul teljesít; igaz, a színházat talán kivételként említette.
|
Folyamatosan a hitelességről beszélek, most is; arról, hogy az ember vállalja magát, hát akkor vállalom magam
M. Schmidt János / Népszabadság |
- Amit L. Simon most értékes kultúrának gondol, pontosabban amit most neki értékesnek kell gondolnia, az föltehetően tényleg nem teljesít jól… Érdekes ember; annak idején kifejezetten bírtam, mert úgy tűnt, hogy a hatalomban is működik a minőségérzéke. Aztán nyilatkozta, hogy ő pártember. És tényleg az.
- Mit gondol, meddig mehet maradandó károsodás nélkül az, hogy az élete és pályája felét külföldön tölti? Mi lesz, ha itthon többé nem hívják?
- Nem tudom. Most három évre látok előre. Külföldön visszahívnak és hívnak új helyekre is, itthon visszahívnak, ha a hatalom engedi, de új helyekre nemigen hívnak. Ezt egyelőre nem gondolom tovább.
- A színészet így lassan kikopik, kár lenne. Melyik is volt az utolsó komoly szerep?
- Az Angyalok Amerikában című előadásban Prior Walter, és a Kvartettben Valmont. Ha nem hívnak játszani, mit is csinálhatnék?
- Külföldön sokkal jobbak a körülmények?
- A szubjektív körülmények jobbak. Ott sem teljesül minden egyik napról a másikra, ott is voltak konfliktusaim abból, hogy miért mondom meg mindig mindenkinek, hogy mit csináljon a színpadon…
- Tényleg: miért?
- Mert nekem fontos, hogy fölrakjam az előadás vázát. Aztán azon lehet változtatni, de az egy későbbi fázis. Én nem vagyok keresgélős típus, nekem arra nincs időm. Már a próbák kezdete előtt sokat foglalkozom a darabbal, gondolkodom rajta attól kezdve, hogy megtudom, hogy rendezni fogom. Sokszor előfordul, hogy egy másik darab rendezése közben is eszembe jut valami a következő munkához.
- Akkor már gondolkodik a Julius Caesarról?
- Persze.
- Miért pont ezt?
- Mert itt az ideje.
- Mikor milyen daraboknak van itt az ideje? A Nemzetiben, mint említettük, sokszor tetten érhető volt, hogy a darabválasztás beletalált a jelenidőbe; a Hamlet, a Sirály, a Mephisto, és Mohácsi rendezései is. Milyen idő van most? Nem csehovi véletlenül?
- Részben igen – ezért volt a Platonov a Radnótiban. És ma a nem-egyértelmű daraboknak van itt az ideje, ezért jó a Julius Caesar. Arról mindenki annyit gondol, hogy „te is fiam, Brutus”, és megöljük Caesart a darab közepén. Csakhogy utána még van egy fél darab, ami arról szól, hogy mi történik akkor, ha megöljük a cézárt, ki lesz az új cézár, és mit hoz magával. Jön-e rend, békesség, nyugalom – ezek a kérdések. Biztos azért rendezek ilyen darabokat, mert valamire szeretnék rájönni. Hiszen ami a választ illeti, e tekintetben én is csak topogok. Ezért marhaság ez a szokásos duma, hogy mindig csak arról beszélünk mi, „nem elég magyar” alkotók, hogy mi a rossz, és nem adunk megoldást. De ez egyrészt nem dolga a színháznak, amit most onnan is tudunk, hogy akik megoldást akarnak mutatni, rendre rossz megoldást mutatnak, másrészt nem tudom a megoldást.
- Színházilag releváns válasz a nem tudom?
- Persze. Szerintem csak ez a releváns színházi válasz. Aki azt mondja, hogy tudja, az hazudik. Most az elemzés kora van. Azt látjuk, hogy hatalmas a baj. De hogy merre visz az út kifelé, azt nem.
- Most olvastam, hogy ön lett a legértékesebb celeb a Forbes Magazin szerint. Jöhet a gázsiemelés?
- Aha. Amikor megtudtam, azt mondtam, hogy akkor én vagyok a magyar Oprah. Az meg nem rossz, ugye? Komolyra fordítva: nem szeretem, hogy celebet mondanak, mert nem arról van szó, de nincs rá jobb szó. A legértékesebb, az valami olyasmit jelent, hogy a brand a legjobban eladható, illetve hogy vele lehet a legjobban eladni egy terméket. Szerintem nem mélyedjünk el ebben jobban…
- Mintha föl lenne szabadulva…
- Az meg mi?
- Nem kell egy egész színházért felelősséget viselni, csak önmagáért. Rossz szezonja volt a parlamentben, nem mutogatták előadásfotóit, nem szidalmazták napirend előtti felszólalásokban. Gondolom, a politikusok sem hívogatják. Azt mond, azt csinál, amit akar.
- Igen.
- Ennek jegyében olvasta föl Konrád György Kutató kézben hamu és csontdarabkák című esszéjét a holokausztról, amely aztán fölkerült a youtube-ra?
- Nem, azt tavaly is felolvastam volna. Nem olvastam még ennyire szelíd, szeretetteli, humanista és személyes írást a holokausztról, méghozzá abból az aspektusból, hogy az emlékezésnek, a tudásnak máig ható ereje van, mert következik belőle valami nagyon fontos: hogy mindenki választ. Ez az, amit ma nem akarunk tudni: hogy mindig választunk és felelősek vagyunk a választásainkért. Ez egyébként igazi civil kezdeményezés volt: Salamon András rendező az ötlet másnapján odajött két tanítványával és fölvették két kamerával. Megnézték vagy ötezren.
- Az emlékezetpolitika mai állásában ez aztán igazán aktuális.
- Igen, de nem nyers értelemben az. Hanem a magától értetődő jelenidejűségével: azzal, hogy a mából és a mának beszél. Ez a hatás kulcsa a színházban is. El lehet rendelni, hogy más legyen a hatás kulcsa – nem fog sikerülni. Az persze más kérdés, hogy a hatalomnak most éppen egy csöppet sem számít, hogy a kultúrában valami mennyire hatásos, vagyis mennyire érdekli az embereket. Ez épp úgy nem érdekes, mint az, hogy mennyibe kerül, amit erőltetni akarunk, legyen az színház, eszme, bármi.
- Idén kiment a Pride-felvonulásra. Mindjárt megkérdem, hogy miért és milyen volt, de előbb azt, hogy eddig miért nem?
- Mert a Nemzeti igazgatója voltam. Azt mondtam: vagy kimegy az egész színház, vagy én sem. Most mentem, mert a magam nevében mentem. És mert most nagyon fontos volt, talán fontosabb, mint eddig.
- Mitől fontosabb most?
- Mert minden napra jut egy „komoly” írás a melegek ellen, azért. És: nem tehettem meg, hogy nem megyek ki. Folyamatosan a hitelességről beszélek, most is; arról, hogy az ember vállalja magát, hát akkor vállalom magam. De van még valami: az emberben lassan alakulnak ezek a vállalások – én most tartok itt. Miközben a szexuális identitásomat még mindig szigorúan magánügynek tartom. Persze most annyira ráerősítettek Kerényi és mások erre a buzilobbizásra, hogy az embernek ki kell tennie az egyébként saját jogon megszerzett hitelességét, hogy megmutassa, milyen képtelenség ez.…
- Amúgy Kerényiről azt gondolom, hogy a buzilobbizás számára csak eszköz és nem lényeg; annak az eszköze, hogy ez a primadonna-ember a színpad közepére, a figyelem középpontjába játssza magát. Ha ezt az időjárásjelentéssel érhetné el, azt mondaná.
- Ezt én is így gondolom – mi ismerjük Kerényit, tudjuk, hogy a sértettség, a sikertelenség áll a szavai mögött. De az ország nem ismeri. Az emberek csak annyit tudnak, hogy ő Orbán egyik fő bizalmasa. Ha egyszer szól ilyent, még lehet véletlen. Ha többször, és nincs semmilyen következménye, az már azt jelenti, hogy a hatalom ezzel egyetért. Ez a nagy baj. Nem az, hogy az emberek erről hogyan gondolkoznak – szerintem különben nem épp úgy, ahogy a néhány hangoskodó alapján gondolják. A hatalom szemében a melegek most bűnbakok lettek; arra használja őket, hogy kiengedje a gőzt, az indulatot, hogy ne kelljen az egyéb gazemberségekről, a fontosabb ügyekről beszélni. Buzizni manapság nagyon kifizetődő. Mármint nálunk, mert a pápa például másként gondolkodik erről, és ebben a mi katolicizmusra egyébként nagyon ráerősítő országunkban most épp tőle is különbözünk.
- A Pride-felvonuláson elől ment, és mintha jól érezte volna magát. Jó volt kiállni?
- Nagyon jó volt ott lenni. Közösségi élmény volt, és mielőtt bárki rossz vicceket sütne el, nem azért, mert melegek között voltam. Nem is tudom, hogy ki volt meleg és ki nem. Férfiak, nők, melegek, heterók, gyerekesek, egyedülállók egész egyszerűen szerették egymást, és jó volt együtt lenni, mert mindenki kíváncsi volt a másikra. Olyan világot szeretnének mind – és köztük én is –, ahol tényleg csak a tettek és a teljesítmények számítanak. Aki ott volt, ilyen országot akar. És olyan egyszerűnek tűnt ez ott, hogy talán nem is lehetetlen.
- A beszélgetés elején azt mondta: beletörődtek az emberek abba, hogy így fogunk élni. És ön?
- Én is tudomásul veszem, hogy ebben élünk, de tudom, hogy ez rettenetes, tudom, hogy ez ellen pofázni kell. Vagyis nem fogok lehiggadni, miközben köszönöm, jól vagyok, nem vagyok ideges. Hátha valaki hamarosan előveszi Shakespeare III. Richárdját. Azt nagyon boldogan eljátszanám.
