Ez a kép amellett, hogy hírfotó, egy archetipikus küzdelem megörökítése. Az ember és a bika küzdelméé. Az Európát elrabló bika, a Thézeusszal küzdő Minotaurusz, a Mithrasz kultusz, és sorolhatnánk az európai kultúra legendáiban fennmaradt ősi bikaképzeteket, amelyek a zabolázhatatlan őserőtől való félelmet jelenítik meg. A modern nagyvárosi ember már nem tudja, milyen erő duzzad egy ilyen jószágban, s milyen az, amikor megvadul.
A tomboló bika azonban a néhány generációval ezelőtti embereknek, főleg a vidékieknek ismerős tapasztalat volt. Nagyapám mesélte, hogy a pusztán valaha gulyából kivert vagy elszökött bikák jártak, s ha valaki útjukba került, az futhatott.
Kecskemét határában az egyik kápolna efféle eset emlékére épült. Egykori építtetőjét megtámadta egy elszabadult állat, s mikor az istenadta polgár már nem bírt tovább futni, egy dombtetőn összeesett, és már csak azt várta, hogy a bika fölöklelje.
Talán még egy imát is rebegett halálfélelmében. Ki tudja, talán ez használt, mert valami csoda folytán a bika sem bírta tovább, a kimerült jóembertől néhány méterre megállt, összeroskadt és kiadta a páráját. A szerencsés szabadulás emlékére aztán az atyafi kápolnát építtetett azon a helyen. Pedig református volt – jegyezte meg nagyapám a bajsza alatt.
Az pedig nem is olyan régen egy bakonyi kis faluban történt - mint hallottam –, hogy egy elszabadult bika emelgette ki a helyéből a kerítéseket, amikor végigszaladt a főutcán.
Pesti ember effélét ma már nem lát, vagy csak igen kivételes esetekben, mint ez itt. A régi Pesten azonban, amikor még lábon hajtották a marhát a vágóhídra, előfordult ilyen, mint azt Arany János is megörökítette Ilosvai nyomán a Toldiban: „Egy szilaj bika fut a keskeny utcán/ Valahogyan vágóhidrul szabadulván;/ Bömböl és sikongat, és a vért szagolja,/ Mely füléből ömlik, s szügyét végigfolyja.// Mészáros legények merre láttak széjjel/ Iramodtak egy-egy hurkoló kötéllel..."
Pontosan így látszanak ezen a fotón is a „mészáros legények... egy-egy hurkolókötéllel". Bár ez a szegény állat nem szagolta a vért és nem hajigált szelindekeket a házfalak tövébe, hanem mint a kép alatt közölt hírben olvasható, csak néhány méterre kószált. Két társa pedig még csak el sem kószálhatott, mert beakadtak a ketrecbe, amellyel együtt a teherautóról lecsúsztak.
A cikk bikaviadalt emleget, és megpendíti, miszerint akkoriban épp szárnyra kelt olyan elképzelés, hogy a Népstadionban bikaviadalt tartsanak, de lám. E gondolatról eszünkbe jut, hogy bizony voltak valaha bikaviadalok, állatheccek Pesten, a mai Bazilika környékén állt az XVIII. század végén a „hetz"-színház, egy hatalmas, kétezer fős fa aréna, ahol színre léptek más állatok mellett felbőszített bikák is
De ezt a XIX. század elején bezáratták. Utoljára a XX. század első éveiben próbálkozott ilyesmivel a Városligetben egy spanyol matador, s akkoriban járt ott Buffalo Bill is a vadnyugati cirkuszával.
De messzire kalandoztunk, térjünk vissza a vágóhídhoz. Hisz ennek a mi kalandunknak is ott lett vége. Ma már ez is lehetetlen lenne, hisz lassan két évtizede megszűnt a pesti Közvágóhíd. Épületeiben irodák, raktárak találhatók és még hulladékvas felvevő is.
Egykori kapuját azonban a mai napig díszítik Reinhold Begas német szobrász művei, melyek közül a jobb oldali, a bikát „nyűgöző" mészároslegény alakja egy ehhez hasonló jelenetet mintáz.
