– Ha valaki nem tud élni azzal, amije van, elveszett ember – mondja Antalóczy Magdolna és megállunk a verandán. – Emlékszem, amikor ötvenéves koromban az újságban megláttam Szabolcs fotóját, azt kérdeztem a lányomtól, mit szólna, ha ezt a kisfiút én nevelném fel, s a vejem is azt felelte, a helyedben mi ezt nem tennénk, de ha vállalod, mindenben segíteni fogunk.
Felhívtam akkor a csecsemőotthon főorvos asszonyát, azt mondtam, azért szeretném a gyermeket, mert én ugyanilyen vagyok, és tudnék tanácsokat adni, amikkel előrébb vihetném a kis életét. Úgy lettem ilyen, hogy szegény anyám két hónapos terhesen szén-monoxid-mérgezést kapott. Ez még a háború idején történt. A nagynéni tényleg nem akart rosszat, amikor idő előtt elzárta a cserépkályhát. Anyukám felébredt, arra, hogy rettentő rosszul van, odatámolygott az ablakhoz, kinyitotta, azután összeesett. Akkor folyt el a magzatvíz egy része, és azt mondják, akkor rekedhettem meg én is. A szülésig más probléma nem volt, a professzor úr azzal vigasztalta anyámat: „Ne sírjon, a lánya hamarosan meghal.”
Aztán amikor túléltem az első évet, az orvosok megint jósoltak: „Az első menstruációt már biztosan nem éli meg!” Csak a nagyanyám mondogatta: „Olyan szép arcú ez a babuci, meglásd, a végén ő tart el!”, ami majdnem így is lett, hiszen öreg korára, hétvégeken én főztem rá. Postafőtanácsos volt az apukám, az anyukám óvónő, az óvodában laktunk, a szolgálati lakásban. Mint egy kis falu, olyan volt Szentendre negyedik kerülete. Az emberek összetartottak, segítették egymást, apámat, anyámat tisztelték, az én éveimet sem keserítették meg.
Folyton gyerekek között voltam, nem csúfoltak, és amikor az általános iskolát kijártam, tizennégy évesen én lettem Szentendre legfiatalabb újságárusa. Hajnali ötkor az apukám ölbe vett, felrakott a buszra, az állomáson a buszsofőr ölbe vett, leemelt, és ez így ment évekig. Ültem a pavilonban, árultam az újságokat, néztem a velem szemben épülő lakótelepet, s közben arra gondoltam, de jó lenne ott egy lakás! Egy nap, amikor a polgármester újságot vett, megszólaltam: „De szeretnék egy lakást a lakótelepen! Akkor nem kellene hajnali négykor kelni, beemelni, kiemelni, mennyivel könnyebb lenne az élet úgy...”
A polgármester rám nézett és azt mondta: „Írjon kérelmet, két nap múlva megkapja a lakást.” Valahogy minden így történt velem. Olvastam például az újságban egy Szovjetunióban működő művégtaggyárról. És írtam a Szovjetuniónak. Az meg visszaírt, mire a magyar minisztériumból kijött egy fekete autó. Anyám el volt ájulva, mit csináltál, te lány, de csak vizsgálni jöttek, azt tették, amit a Szovjetunió javasolt, kiküldtek Türingiába, ahonnan meg cserebetegek jöhettek a magyar gyógyfürdőkbe... Amikor meglátott a német művégtaggyár vezetője, összecsapta a kezét: „Mit gondolnak a magyarok, Isten vagyok?”
És majdnem fél éven át gondolkodott. Aztán eltelt egy év is, mire mintákat vettek, kiöntötték műanyagból, és mint egy csizmát rám húzták. Így lettek normális, emberi alsó lábszáraim, amik ugyanúgy csuklottak mint egy térd, és amúgy is be lehetett merevíteni. Abba a német kórházba a világ minden tájáról érkeztek. Még az iráni sah fia is ott volt, akinek ellőtték a térdét. Sokat beszélgettünk másfél év alatt. Azt hiszem, boldog voltam. És tizennyolc éves. Az új lábaim egyenként tizenkét kilósak lettek, vagyis huszonnégy kilónyi lábat kellett cipelnem, plusz a bal karomat, ami három-négy kilót nyomott és ott voltak még a mankóim.
Miért csodálkozik? Mindenkinek ilyen súlyosak a lábai, különben egy erősebb szél maga alól is kifújná – mondja Antalóczy Magdolna és nevetünk.
– A műlábaimmal 170 centiméter magas lettem, és így ismertem meg a jövendő társamat. Éltünk boldogan, jaj, de szerettem. Született két kislányunk is. Jó nagy hátbavágás volt, amikor hat év után egy fruska szemet vetett a páromra, és addig sutyorogta neki, miért él egy nyomorékkal, amíg el nem szakította tőlünk. Örülhettem, hogy hivatalosan sosem házasodtunk össze, így nem kellett bíróságra járni, csak annyit mondani, viszontlátásra. Szegénykém, már nem él. Meghalt gégerákban, de előtte eljött bocsánatot kérni. Sírt és azt mondta, ha tehetné, mindent visszacsinálna, én pedig megbocsátottam egy haldoklónak.
– Kér egy kis vizet? Tisztított, szűrt – mondja Antalóczy Magdolna. – ...Tudja, az újságos pavilonban egyszer elhagytam az egyik csavart, ami a műlábamat a derekamhoz rögzítette. Végül mentőt kellett hívni, az bevitt a pesti művégtaggyárba, de a művezető azt mondta, előbb a szentendrei rendelőintézetből hozzak egy munkalapot... Kifakadtam, hogyan dolgozzak csavar nélkül? Aztán megkérdezték, hol csinálták a lábaimat, és hogy a kezemet kölcsönadnám-e. Egy kiállításra. A csavar miatt szorult helyzetben voltam, ezért oda adtam a bal kezemet, ám amikor vissza kellett volna kapnom, azt mondták, sajnálják, elveszett.
Ma már a lábaim sincsenek meg, a szülés után kihíztam őket, vagyis a testem átrendeződött. Így maradt utcai közlekedésre a tolókocsi, az elektromos, amit a magyar egészségügy nyolc-tíz évre ad, holott napi használattal két-három év alatt tönkremegy. Múltkor meg is fenyegetett a bizottság, nehogy oda merjem adni az enyémet, az újat Szabolcsnak, mert akkor soha többet nem kapok... Akkor is nyár volt, amikor a három és fél éves Kollinger Szabolcsot meghirdették. December negyedikére pedig meg is hozta a Mikulás, kiságyastul.
De mintha csak egy hét hónapos kisbabát kaptam volna. A csecsemőotthonban ugyanis egész nap fektették, kizárólag bébiétellel etették, még rágni sem tudott. Papot hívtam. Mert nem volt megkeresztelve, ahogy a kisunokáim sem. Egy apácanövendék is járt ki hozzánk, hittanra tanította őket, s egy nap ő kérdezte, Szabolcs milyen iskolába fog járni? Mert van neki egy tanárnő barátnője Pesten, a Nádas Pál vezette híres Mozgásjavító Általános Iskolában. És Szabi, aki három és fél évesen még rágni sem tudott, négyévesen pedig folyton azon morfondírozott „és most mi lesz velünk”, ötévesen már a pesti Mozgásjavítóba járt.
– A legkorábbi emlékem aznapról való – mondja a szobájában Kollinger Szabolcs –, amikor meghoztak Szentendrére. Nem, nem a véranyámhoz, aki szülés után ott hagyott a kórházban. Emlékszem, anyu épp sütött, én véletlenül hozzáértem a tűzhelyhez, felsírtam, nyomkodtam magam a hideg kőhöz. Nem, nem foglalkoztatott, hogy anyu is hozzám hasonló. A Mozgásjavító Általános Iskola is sérültekkel volt tele, és ott sem az volt az érdekes, kinek mik a hátrányai. Arra tanítottak minket, hogy éljünk, és hogyan oldjuk meg az életünket. Lettek műkezeim. Az iskola csináltatta. Volt, amelyik kanálban végződött, volt, amelyik kopogtatóban, azzal a számítógépen írtam, és volt lapát alakú is. Lapátolhattam a vizet az iskola uszodájában. Világéletemben dagadt voltam, de a Mozgásjavítóban megszabadítottak húsz kilótól. Úsztam, görlabdáztam, talajtornáztam...
A görlabdát gurulózsámolyon kell játszani. Felfekszünk rá, és így lökjük a labdát kapura. Mindig én voltam a kapus. Mint egy kis krumpli, krumpliszsák beálltam, vagyis beültem, aztán, ha jött a labda, vetődtem, gurultam. A gurulást is anyu tanította, de a felülést már magam alakítottam ki. Nem, álmomban sincsenek lábaim. Soha. Talán mert az álmaim is a valóságot tükrözték. A valóság pedig az volt, hogy a Mozgásjavítóban a gyerekek közül sokan, főként az izomsorvadásban szenvedők, egyszer csak összeomoltak, s amolyan korai végelgyengülésben meghaltak.
A tüdő mondta fel a szolgálatot a legjobb barátomnál is. Tizenhét éves volt. Azóta írok. Verseket. De az első halálközeli élményt nyolc-kilenc éves koromban kaptam. Ültünk a Mozgásjavító buszában, utaztunk, és a sofőr, akit imádtunk, szívrohamot kapott. Vezetés közben halt meg, de még volt annyi ereje, hogy félrerántsa a kormányt, így megúsztuk, nem borultunk bele az árokba.
Nem, egymagam nem tudnék életben maradni. Anyu fürdet. Begurulok, vetődök a zuhany alá és úgy. Ő segít a vécén is. Megborotvál, felöltöztet. Kapok rokkantnyugdíjat és családi pótlékot. Összesen 53 ezer forintot, amiből nemhogy egy gondozót, de még a tolószékhez szükséges húszszázalékos önrészt sem tudnám kifizetni.
– Szabit születése óta – magyarázza Antalóczy Magdolna – egy norvég intézet patronálta. Jártunk is kint, Oslóban, egy olyan síparadicsomban, amit műlábasoknak és testi fogyatékosoknak tartanak fenn. Hát hogy ők is élvezhessék az életet. Szabi hat-hét éves volt, felültették egy szánkóra, azt behámolták egy sífutó nőre, aki kilométereken át futott vele. Amikor visszaérkeztek, és megkérdezték Szabitól, akarod-e még egyszer, rögtön igent mondott. De én rászóltam, mert nem szabad senkit kihasználni; a sífutóról ömlött a veríték. Szabival jártunk Spanyolországban is, ahol az egyik lányom él. Repülővel utaztunk. Ketten. Kint valahogy könnyebb, kultusza van a segítésnek.
Itthon folyton azt mondogatom, elveszett ember az, aki nem tud élni azzal, amije van. Szabinak van esze. Programozónak tanul. És nincsenek végtagjai, amik a testét lehúznák, ezért mi a vízben nem süllyedünk el. Csak annyit kell tennünk, hogy szabályosan lélegzünk, ezáltal a tüdőnk megtelik levegővel. Ez például a mi egyik előnyünk. Hogy fennmaradunk. Tudok az álmáról, hogy ő is szeretne családot, gyereket...
Az ember a szájával is csodákra képes. A konyhában például a szájával meri az ennivalót. A tányért is így rakja be a mosogatóba. Kiszolgálja magát. Felmászik a konyhai padra, ahol én szoktam dolgozni, ide-oda csúszik, gurul, hogy mindent elérjen. Elleste a mozdulataimat.
– Látta a kertben a felfújható medencét? Tegnap abba dobtam egy hátast a hokedliről. Pingpongozni is szeretek az unokaöcsémmel. Gergő tizennégy éves. Egy gumipánttal a kézcsonkjaimra erősíti az ütőket és... Focizunk is. Én állok a kapuban. Igen, mint egy krumpliszsák... A Mozgásjavító számomra a helyes rehabilitációt adta, annak az elsajátítását, hogyan ne adjuk fel. Én például időnként a Nem adom fel! együttessel járom az országot. Vagy iskolákban tartok előadásokat. Vagy meghallgatom a hozzám fordulókat, akiknek minden kezük és lábuk megvan, valamitől mégis elviselhetetlennek érzik a létezést.
Informatikát tanulok, még van egy évem, de szívesen lennék beszélgető ember. Pszichológus. Vagy képviselő a parlamentben. Hogy min változtatnék? Az összes lépcső mellé rámpát rakatnék, vagy kis liftet, a 15-20 centis járdaszegélyekből lejárók lennének... akkor például kevesebbszer borulnék ki a tolókocsimból, és kellene arra kérni döbbent embereket, hogy emeljenek fel, tegyenek vissza, ami, tudom, nem könnyű, hiszen nincs rajtam fogás... Az iskolákat, munkahelyeket akadálymentesíteném, segítőket alkalmaznék...
Meggyőzném a képviselőket, hogy a mozgássérültek sem képesek havi 53 ezer forintból megélni... Ha lenne megfelelő esti buszközlekedés, akkor színházba is járhatnék. Koncertekre szoktam, moziba is. Bulizni a barátokkal főként a Kazinczy és a Dob utca sarkán lévő Club 22-be járunk. Ez egy európai uniós támogatással kialakított klubhelyiség, a vezetője egy paralimpiai versenyző, Sas Sándor. Nagy a tér.
Nem, a biológiai anyámmal, akit véranyának hívok, még sosem találkoztam. Csak a hangját ismerem. Nem pozitív. Azt hiszem, négy vértestvérem van. Azt hiszem, a világban körülbelül száz hozzám hasonló ember él. Magyarországon csak én. Számítógépen írok, kell hozzá a szám, a kis karcsonkom, időnként az orrom, a homlokom... Mindennap láthatnak videobloggerként. Naplózom az életet.
Kollinger Szabolcs videója – Blogja – Facebook-oldala
