Amikor Chorin Ferenc (az 1922-ben elhunyt, hatgyermekes Weiss Manfréd veje), a Horthy-rendszer legbefolyásosabb üzletembere az ország megszállása után Himmler és Göring engedélyével átruházta a gyárat, a bányákat és más vagyontárgyakat a németekre, Kornfeld Móric Mauthausenben sínylődött, Szegedy-Maszák Aladár, az ígéretes karrierdiplomata – aki a szövetségesekkel történő kapcsolatfelvétel kulcsfigurája volt – Dachauban raboskodott. A németek Horthy sakkban tartása miatt tették rá a kezüket a „koronagyémántnak” tekintett csepeli gyárkomplexumra.
A családtagok kimentése villámgyorsan történt, többen Portugáliában és Svájcban húzták meg magukat, amíg elmúlt a vihar. Chorin kényszer alatt szövetkezett az ördöggel, bár ezt a háború után – a haláltáborokban elpusztult százezrek példáját felhozva – nem bocsátotta meg neki az utókor. Nem törekedett a felmentésre a családi iratokban kutató szerző sem, aki azután tette fel kérdését idős szüleinek, miután anyja táskájában megtalálta a sárga csillagot. Nem mindig kapott kielégítő válaszokat. Mintha a fénylő múltat hátrahagyó, emigrációba kényszerült család nem akarta volna, hogy valaki feltépje a régi sebeket.
Szegedy-Maszák Aladár volt a háború utáni Magyar Köztársaság első washingtoni követe, de a kommunista hatalomátvétel során ellenszegült, és az amerikai emigráció jutott osztályrészéül. Elvesztette elsőszülött kisfiát, hosszú évekig tartott, míg feleségével talpra állt. Lánya csodálattal vette kezébe a The New York Times által közölt fotót, amely egy 1947. május 28-i kézcsók „elcsattanását” ábrázolta. Az akkor még diplomata Szegedy-Maszák csíkos öltönyben áll a La Guardia repülőtéren, és kézcsókkal búcsúzik a hazafelé tartó Tildy Zoltánnétól. Még pár nap, és a halál torkából többször is visszatért főhős megint a semmi szélén találja magát. A fotóról kölcsönözte az írónő a memoárregény címét: Csókolom a kezét.
Egy hallatlanul izgalmas világ összeomlásáról tudósít jól szerkesztett könyvében Szegedy-Maszák Marianne. Az érzelmekkel óvatosan bánó szerző úgy idézi föl az antiszemita intézkedések miatt elvesztő, de vagyonát mégis megőrző zsidó család alakjainak sodródását, hogy pontosan érti a történelmi fordulatokat. Ezek középpontjában a túlélés állt. „Mit tehettünk volna mást?” – kérdezett vissza egy családtag a hazai emlékek forgatagában, amikor a részletek iránt fogékony szerző anyagot gyűjtött. Másvalaki úgy jellemezte a helyzetet, hogy amikor az üldöztetés vagy a család számára a németek által biztosított vonatszerelvényen való tikkasztó várakozás után megérkeztek Portugáliába, „újra lettünk valakik”.
A hosszú és gyötrelmes út végén azok az arisztokraták, akiknek itthon, a háború előtt Iregen vagy Derekegyházán cselédek és kertészek sokasága leste minden szavát, „hetente egyszer lementek Bluemontba, néha barátokat is vittek magukkal. Ott fáradhatatlanul dolgoztak a kertben, gyomláltak, nyírták a sövényt, palántáltak. Néha megpihentek, megették a hazulról hozott szendvicseket, aztán folytatták a munkát késő délutánig. Végül egy vödröt teleraktak virággal... és hazahajtottak”.
Megejtő az is, amit a szerző a Patterson utcai házról ír (a könyvet Rakovszky Zsuzsa fordította). „Az őseim valaha nagyszabású és látványos életet éltek Magyarországon, ezért talán úgy is van rendjén, hogy nagyszabású és látványos épületek maradtak utánuk. De mivel a történetük Amerikában folytatódott, ahol ismeretlen emigránsként éltek, őrizgetve néhány elavult magyar szokást, talán az is rendjén van, hogy a ház ... eltűnjék a föld színéről, mintha soha nem is létezett volna. Ott, ahol valaha erőd állt, amely megvédelmezett bennünket a külvilágtól, most egy egyházi iskola futballpályája terül el.”
A személyes emlékeket az ország történetével pompásan vegyítő író Weiss Manfréd dédunokájaként, a Weiss lányokkal frigyre lépett iparmágnás milliomosok, Chorin Ferenc és Kornfeld Móric unokájaként vállalkozott a nem éppen hétköznapi családtörténet megírására. Melynek legizgalmasabb mozzanata természetesen a család németekkel megkötött titkos üzlete volt, aminek következtében a Csepel Művek örököseinek hozzátartozói – szám szerint 41 fő – külföldre menekülve megúszhatták a deportálást.
