Kisebb közelharc után lehetett bejutni a 65. Berlinalét nyitó spanyol–francia–bolgár koprodukcióban készült, Nobody Want's The Night című Isabel Coixet filmre sajtóbemutatójára. A vetítés után viszont egyértelmű: aki kint rekedt, nem veszített túl sokat. Mint ahogy a versenyprogram több más műve is sokkolta a kedélyeket.
hirdetés
A nemzetközi szóval lehet leginkább jellemezni Isabel Coixet az idei Berlinalét nyitó szuperprodukcióját, a Nobody Wants The Nightot. Hogy ebbe a definícióba mi minden belefér, szépen jellemzi már maga az a tény, hogy a film az amerikai Josephine Peary (a híres felfedező felesége) 1908-ban, az északi sarkhoz közel játszódó kálváriáját a spanyol rendező francia főszereplővel (Juliette Binoche) készítette el. Ezen túllépve igazán zavarba ejtő, hogy a másik főszerepet, a bizonyos Alaka nevű eszkimó asszonyt a japán Rinko Kikuchi alakítja.
A senki és semmi sem az, aminek látszik szlogen azonban a teljes filmre érvényesíthető. Olykor giccses, máskor didaktikus mű, melyet irritáló narrációval tettek csaknem elviselhetetlenné. Alapvetően megható történetet dolgoz fel, de
Már ha azon a „jelenségen" túllépünk, hogy valahol a mélyben ez bizony egy Godot-ra várva történet. Josephine Peary ugyanis a férje után indul a jeges tájon, de csak egy viskóig jut, ahol megtudja, hogy időközben a férfi összefeküdt egy eszkimó asszonnyal, aki ráadásul terhes is. A két nő drámája igen bosszantó szintre kumulálódik, mert hát várnak a férfira, és ezzel a tulajdonképpen a fagyhalálra ítélik magukat. De persze jön a felmentő szán, amelyen csak egy embernek van hely... Ha esetleg valaki nem értené a dráma lényegét, a már említett narráció tesz róla, hogy senki se távozzon tudatlanul. Miután tavaly az egészen kitűnő Grand Budapest Hotel nyitotta a Berinalét, értetlenül állunk a jelenség előtt.
Ugyanakkor a Screen International című nemzetközi szaklap által összeállított kritikusi zsűri pontozása alapján pontosan ugyanilyen gyenge (1,7 pont a 4-ből) a francia Benoit Jacquot rendezte Diary of a Chambermaid (Egy szobalány naplója) című Octave Mirbeau-regény legújabb adaptációja. Mivel 1964-ben Luis Bunuel készített már belőle egy egészen remek mozifilmet, érthetetlen, hogy miért kellett ezt pont most megint elővenni, és hát, maga a kész film sem szolgál erre túl sok magyarázattal.
hirdetés
Nem sokkal, mintegy két tizeddel ért el jobb eredményt a német Werner Herzog Queen of the Desert című dagályos és epikus hosszúságú love story-ja, melyet nyilvánvalóan azért hívtak meg, mert így a vörös szőnyegre lehetett diszponálni Nicole Kidmant.
A felfedező, diplomata és térképész Gertrude Bell életútját ígérő szuperprodukció megreked a romantikus szappanopera szintjén, noha az elején még komolyan azt gondolhattuk, hogy egy remekbe szabott paródiával lesz dolgunk.
A sivatagban vonuló angolkisasszony része a sztorinak még oké, de amikor férfiakkal találkozik, meggyűlik a baja Herzognak a lebonyolítással.
Először James Francóból csinál totál hülyét, akinek a szájába olyan meghökkentően ostoba dialógusok jutottak, hogy hangos kacajt eredményezett a vetítőben. Igaz, ehhez Franco alakítása is kellett, aki leginkább a „fogalmam sincs, hogy most melyik film forgatásán vagyok" arccal sikerült kiemelkednie. Igaz, ebben nagy vetélytársa volt Robert Pattinson, aki T.E. Lawrence szerepében szinte leesik a „vászonról".
Még szerencse, hogy mindezekkel párhuzamosan zajlik egy igen színvonalas verseny is, többek közt Jafar Panahinak (Taxi), Terrence Malicknek (Knight of Cups), Andrew Haigh-nek (45 Years) köszönhetően.
