Ismertté a halas bicska tette, ennek készítése összeforrt a család nevével. A hagyomány szerint a halas bicska formája az 1879-es nagy szegedi árvíz emlékére, Szeged tiszteletére alakult ki, hiszen mi jelképezné jobban a vizet és a várost, mint egy vízben úszó, illetve kiugró, csillámló hal. Tarjányi József a csongrádi Csatári késkészítő dinasztia folytatója, aki apósától, Csatári Lászlótól tanulta a mesterséget. A mérnök-tanár, népi iparművész 23 évesen, egyetemistaként járt először apósa műhelyében, sokáig a tanári pálya mellett másodállásban készítette a késeket. Néhány éve már csak ezzel foglalkozik.
– Régebben, amikor még mindenkinek volt bicskája, Csongrádon három késes is megélt, ma országos viszonylatban is csak néhányan tudjuk ebből eltartani a családunkat – mondta Tarjányi József, aki tartva a családi hagyományokat, minden szombaton a szegedi Mars téri piacon árulja késeit. – Előfordul, hogy a gyermek bicskát kér a szüleitől, de azt mondják neki, kicsi vagy még ehhez. Ilyenkor adunk neki egy névjegykártyát, amelynek hátuljára ráírjuk a 14. születésnapját.
Amikor betölti, a kártyával kedvezményesen vásárolhat nálunk bicskát – avat be a mester a kés eladás marketingfogásaiba. S ha a gyerek megkapja első bicskáját, megállapodnak vele, hogy egy év múlva ugyanott, abban a vásárban megmutatja a bicskáját, s ha kell, megfenik, megigazítják neki. A debreceni késes hagyományok folytatója, Kocsis Ferenc az erdőspusztai tanyavilághoz tartozó Fancsikán nőtt fel. Gyermekkorában, mint minden parasztgyerek, állandóan fúrt-faragott, első késeit tízéves korában készítette magának, majd osztálytársainak.
A szakma alapjait Szoboszlai Gábor rézművestől és idősebb Polyák Imre késes mestertől tanulta. Két jellegzetes debreceni bicskatípus van, a farvillás és a pároskés – Kocsis Ferenc mindkettőt készíti a mai napig. A farvillás jellegzetessége, hogy a bicska nyelének végéből egy kis kétágú húsvilla húzható elő, amivel kényelmesebben lehet enni. Hasonló funkciójú a pároskés is, amelyben a késpenge mellett egy háromágú villa is található.
A Duna–Tisza közének késes hagyományait őrző Polyák Imre édesapjától leste el a szakma fogásait. 1975-ben, az érettségi megszerzése után iratkozott be a budapesti szakmunkásképzőbe, ahol két évig tanulta a késes-köszörűs szakmát. Már akkor is csak hatan voltak az osztályban, néhány év múlva meg is szűnt ez a képzés. Aki nem tudott saját műhelyt nyitni, elment a nagyiparba dolgozni, vagy kulcsmásoló lett. Polyák Imre szerint ma már csak a késesmesterektől tanulhatnak az érdeklődő fiatalok, de végzettséget igazoló papírt ők sem tudnak adni nekik. Általában apáról fiúra száll a mesterség és a műhely.
|
Halas bicska
Teknős Miklós |
Polyák Imréék főként állat- és kirakadóvásáron árulják késeiket, évente általában 40 hétvégén utaznak az ország különböző térségeibe. Bár van internetes oldaluk, a mester szerint onnan kevesen rendelnek tőlük, mert a többség úgy vesz bicskát és kést, hogy előtte kézbe veszi, kipróbálja. A legtöbb Polyák-bicskát a mai napig a juhászok veszik, nekik ma is mindennapi használati eszköz az egy- vagy kétkéses sántázó, ahogy Polyák Imre hívja a körmözőkést. Ma sokkal nehezebb megélnie egy késesnek, mint 30-40 évvel ezelőtt – teszi hozzá, s nem csak azért, mert ma már nincs minden férfinak bicskája.
Az elmúlt évtizedekben a magyar piacon is megjelentek a külföldi típusok, főként a többfunkciós svájci bicskák, amelyek a a vásárlói csak idővel jönnek rá, hogy a kés 10-12 funkciójának többségét soha nem használják. Ha mégis előveszik, ez a bicska nem illik úgy a kézbe, nem simul annyira a zsebbe, mint a magyar bicska. A híres Révész késesdinasztia sárbogárdi képviselője, Tóth Árpád megrendült, amikor iparengedélye legutóbbi megújításakor az ügyintéző közölte vele, hogy a hatóság számítógépes rendszeréből néhány éve törölték a késes-köszörűs szakmát, s most már csak evőeszköz-készítő besorolást kaphat.
Az ő családja négy generáció óta viszi és ápolja a hagyományt, dédapja, idősebb Révész Lajos fegyverkovács az első világháború után nyitotta meg első műhelyét Dunaföldváron. Három fia is késesköszörűs lett, közülük a Sárbogárdra költöző Révész Lajos, Tóth Árpád nagyapja tette országszerte híressé a Révészbicskákat. A szakma fennmaradása érdekében Tóth Árpád több kollégájával szeretné elérni, hogy a mostani mesterek mellett a szakmát kitanuló fiatalok az iparkamara által is elismert vizsgát tehessenek.
Tóth Árpád felesége szerint ma már az igényesebb vásárlói réteg is megjelent, számukra a bicskák díszítettsége, a felhasznált alapanyagok minősége is szempont. S ezért készek többet is fizetni érte, mint a bevásárlóközpontban kapható tömegcikkekért. Azt is tapasztalják, hogy egyre több városi ember vásárol magának minőségi zsebkést. A Révész késes műhely internetes lapján található lista szerint a legolcsóbb bicskák ára ötezer forintnál kezdődik, a középkategóriások 8-12 ezerbe, a különleges, egyedi darabok 20-40 ezer forintba kerülnek.
A késesek persze nem nyugodtak bele abba, hogy a magyar bicskát végleg kifelejtsék a hungarikumok sorából: annyit elértek, hogy a települési, megyei értéktárakba felvetessék. A debreceni páros- és farvillás bicska már meghódította ezt a fórumot. Hogy a származás tisztázatlansága lenne a fő akadály a hungarikummá válás útján, az nem annyira egyértelmű. Simándi László néprajzkutató, a bicska ismert hazai szakértője szerint Európában az egyszerű, nyélbe hajtható pengéjű bicskák jelenlétéről egészen a vaskor óta számos lelet tanúskodik.
Az első rugós szerkezetű bicskát pedig 1660 körül, Angliában készítették, azonban tömeges elterjedése csak az ipari forradalom idején következett be. A magyarországi céhek inasai kötelező külföldi tanulmányútjaikról hozhattak innovatív ötleteket, így elképzelhető, hogy az új, fejlettebb bicskakészítési metódust is ők honosították meg. (Más technikai fejlesztéseken kívül például konkrét bicskaformáknál is felmerült a gyanú ezzel kapcsolatban.) Készítése hazánkban elsősorban a fejlett vasmegmunkálással rendelkező helyeken vált jelentőssé. Sokszor a puskaműves és lakatos céhekkel párhuzamosan alakult ki. Az 1800-as évek második felében már biztosan készítették nálunk is ezt a típust, de elképzelhető, hogy már korábban is.
– Mint sok más kulturális elemet, a pásztorok hagyományőrző rétege tartotta meg legtovább a napi bicskahasználatot – sorolta Simándi László. – Ez természetes, hiszen az ő munkájukhoz elengedhetetlen, de a mezőn való étkezéshez és kézműves tevékenységükhöz is bicskájukat használták, használják. Ettől függetlenül még ötven éve is a hagyományos paraszti világ általános eszköze volt, nem beszélve az azt megelőző időkről.
A jószág körülmozgó ember a mai napig késsel, bicskával az oldalán tölti napjait. A juhászbicska vagy körmözős bicska kiváló példája a késesmesterség leleményességének és a készítő-felhasználó közötti igényegyeztetésnek. A pásztorok jellegzetes nyersbőr bicskatokjai manapság reneszánszukat élik a hagyományőrzők és a néptáncosok között, régen ez tipikus pásztorviselet volt. A parasztember tarisznyában, zsebben hordta a bicskát. A kutató a bicskára praktikus használati eszközként és izgalmas népművészeti alkotásként tekint.
– Ami megfogott benne, az a letisztult formavilág, a változatos anyagok használata és még valami szinte varázslatos vonzalom, amit nem tudok megmagyarázni – ez tart a mai napig. Debreceniként és a cívis-, illetve a környékünk pásztorhagyományainak elhivatottjaként már egyetemi éveim kezdetén megvalósult egy akkori álmom a bicskák terén: az egyetemen az elsőéveseknek járó tanszertámogatást a zsebpénzemből kiegészítve egy gyönyörű debreceni párosbicskára költöttem, amelyet Kocsis Ferenccel készíttettem el, aki aztán kutatómunkámban is nagy segítségemre volt. És talán már itt eldőlt, hogy 3 és 5 év múlva majd ez lesz a szakdolgozataim témája.
A legismertebb bicskás szólás a „kinyílik a bicska a zsebében”, ezt mindenki jól érti ma is. A bicska a nagyon rossz bortól is kinyílik magától, ha pedig valami értéktelen, azt mondják rá: „Balos bicska fanyelű, ha elvész is, megkerül.” Simándi kedvenc sikamlós szólása a következő: „Férfiember bicska nélkül annyi, mint a vőlegény pöcs nélkül!” A szólás a paraszti észjárásra oly jellemző – szögezte le a néprajzos –, frappáns módon, röviden, tömören fogalmazza meg a lényeget.
Ami kétsíkú: kertelés nélkül mondja ki, hogy a régi világ férfijának elengedhetetlen, mindennapos és fontos eszköze volt a bicskája, anélkül ugyanolyan impotens volt a hétköznapi teendőknél, mint legfontosabb (testi) szerszáma nélkül a nászéjszakán. A másik sík szimbolikus: talán nem is véletlen, hogy a mondás a péniszt állítja párhuzamba a bicskával, hiszen a kard, a tőr ősi férfiattribútum, így a bicska mint a döfő eszközök kései utóda jogosan kerül egy mondásba a hús-vér döfő eszközzel. Azt is tudakoltuk, megfogja-e a bicska a mai gyerekeket a játszóházakban, vagy funkciótlan, múzeumi tárgynak kell tekintenünk őket.
– Semmiképpen sem kell temetnünk a bicskakultúrát – vallotta Simándi László –, reneszánszát éli, a falusi, gazdálkodó embereknél, pásztoroknál a mai napig evidens a használata. Népijátszóház-vezetőként szembesülök vele, hogy a gyerekeknek nincs meg a készségük a kés- vagy bicskahasználatra, nem ismerik az eszközt, szokatlan nekik, nem tudják használni, esetlenül bánnak vele. Ez azonban a szülők hibája. Akár közvetlenül, mert féltik a gyerek épségét – ezért nem vesznek a vásárban egyszerű kis bugylibicskát, persze így nem is fogja a gyerek megtanulni a kés megfelelő és biztonságos használatát.
De közvetetten is, hiszen a mai világban már a felnőttek kés- és bicskahasználata is minimális, a kenyeret is szeletelve veszik a boltban, érthető, hogy a gyerek előtt nincs példa. Erre a késesmesterek is panaszkodnak, és nemcsak azért,mert így jövendőbeli kuncsaftjaik nem lesznek, hanem mert ők is látják, hogy ez rossz tendencia. Konkrétan a bicska mint tárgy a gyermekek számára mindenképpen érdekes és izgalmas lehet.
Citrommal kell kenegetni
A technológia kellően titkos ugyan, de azért hozzáférhető. A penge általában krómötvözetű Krupp-acélból készül, az értékes anyagot jókora táblákból vágják ki, a polírozott penge úgy őrzi meg a legjobban a fényét, ha citrommal kenegetik. A laprugót speciális rugóacélból maguk a késesek edzik. Minden bicskát egyedileg állítanak be. A befoglaló szerkezet rézből készül, a díszítés – a fölső és az alsó pakni – szegecsekkel kerül föl, amelyeket vissza kell fejezni és síkba kell pucolni. Az új bicskának nehezen kell járni, évek múlva nyílik csak ki rendesen. A modern korban az igénybevétel jóval szerényebb, több idő kell a bicskák bejáratásához.
