A káprázatos látványával is fogva tartó multikulturális alkotás Magritte szürreális világát ötvözi a japán nóval, kabukival és a J-horrorral; így a tar, testfestéses a Tenger Boszorkánya (Davit Karapetyan) s az óceáni szamurájok hakamát viselnek.
A Pillangókisasszonyra utaló mű tárgya az örökkévaló(ság), az idegenség és az áldozatiság: a vízben és a szárazföldön is számkivetetté lett, se nem sellő, se nem ember hősnő önmaga lényegétől vált meg a halhatatlanság ígéretével kecsegtető szerelemért, illetve annak ideájáért.
A feldolgozásban – híven Andersenhez – nem a viszonzatlan vonzalom az elsődleges, ellenben mindaz, amit a kiugrott szirén ezért a beteljesületlen szenvedélyért és az önpusztító missziójáról mit sem sejtő, flegma, atletikus Edvardért (Tiit Helimets) megtesz.
|
Yuan Yuan Tan
Fotó: Erik Tomasson |
A Semmiért egészen-küldetés bénult szemlélője az önnön teremtménye iránt heves, plátói érzeményeket tápláló, melankolikus Költő (a remek Lloyd Riggins). Vele és a szőke Herceg majdani nejével (az igéző Sarah Van Patten) lesz teljes az észbontó érzelmi sokszög, Lera Auerbach kiváló kortárs balettzenéjére.
Neumeiert és lélektani thrillerjét azonban a kínai Yuan Yuan Tan (1974) emeli naggyá. A szülőhazájában minden idők legünnepeltebb prímabalerinája egyszerre hordozza az életet és a halált.
Címszerepében messze túllép extrém fizikai adottságain, briliáns technikáján: ő maga az irracionalitás, a korlátokat nem ismerő, mindent egy célnak alárendelő megszállottság. Aki fokozatosan veszíti el az ártatlanságát, naiv tisztaságát, romlatlan bűbájosságát, és zárja kelepcébe, majd emészti föl magát.
Tan átváltozásait, benne terhes „egzotikumát”, hontalanságát, tébolyát, zárt szobás megsemmisülését, újjászületését közönségesnek vélem a zseniális jelzővel illetni. Tűnődöm, láttam-e az övéhez hasonló mélységű, sokrétegű, mágikus szerepformálást balettszínpadon nőtől; arra jutok: nem.
Ahogyan Neumeier is kivételes heroinát alkotott: olyant, aki mentes a romantikától, mámortól, glamúrtól, és végül a csillagos égbe jut(hat), Pygmalion-szerű szövetségben a Poétával. A zsáner szabályait áthágó, „modortalan”, reformer darabban tragikum van, tartalom, fájdalom és igazság. Mindez az eredeti intellektus, a merészség és a bölcsesség komoly tanúságtétele.
