Végül is nem Joan Baez mozgósító dalai, nem a Hair és még csak nem is a százezres, izzó washingtoni tömegtüntetések egymásutánja, a napalm égette meztelen kislány világot megrázó fotója vetett véget a háborúnak. Fordulatot annak a globális szemléletnek az átalakulása hozott, amely eredetileg lángra lobbantotta az indokínai konfliktust. John Foster Dulles külügyminiszter híres-hírhedt dominóelmélete Délkelet-Ázsiára vonatkoztatva nagyjából így szólt: ha elesik az amerikaiak pártfogolta Dél-Vietnam, dominókockaként dőlnek majd el, hullanak a kommunista világ ölébe a térség államai, Thaiföld, Malajzia, a Fülöp-szigetek. Ám az 1970-es évek derekára a teória kipukkadt léggömbbé vált.
Nem köztudott, hogy történetesen ez volt a második világháború utáni korszak magyar külpolitikájának egyik legjelentősebb nemzetközi szerepvállalása.
Akik megjárták a véráztatta Dél-Vietnamot, mint újságíróként e sorok írója is, azokat mindmáig élénken foglalkoztatja személyes és csoportos küldetésük megítéltetése. Kommunista rezsimek bábjai és ügynökei voltunk csupán, vagy létezhet egy méltányosabb, árnyaltabb történelmi mérlegelés is?
Induljunk ki abból, hogy a világtörténelem szeszélye folytán szétszakított népek, koreaiak, vietnamiak és németek nyilvánvalóan egy fedél alá tartoztak, bár az általános versengés és fenyegetések légkörében viszonyuk eleve feszült, durva és összetett volt. Ám az alapkérdés mindegyiküknél úgy hangzott – Korea esetében még jelen időt használhatunk –, hogy a szétszakított nemzet melyik állam égisze alatt egyesül. Erre józan ésszel csak azt lehet, lehetett felelni: amelyik az erősebb, a meggyőzőbb.
Vietnam esetében – kommunizmus ide vagy oda – abban a történelmi pillanatban Észak volt az erősebb, és ez korántsem szűkíthető le csupán katonai síkra. E gyötrő, elnyúló háború egésze alatt mindenki, még a Ho Si Minh-ösvény levegőtlen, dohos alagútjaiban lapuló katonák is folyamatosan megkapták a létfenntartáshoz szükséges fejadagot.
Ezzel szemben az amerikai adófizetők által milliárdos bőkezűséggel kényeztetett Dél-Vietnamban tömegek éheztek falun és városban egyaránt, s kevesek dúskáltak a szemérmetlenül elkorrumpált segélyfolyamban. Alig érkezett meg Saigonba az amerikai utánpótlást szállító hajó, a híres-hírhedt feketepiacon fél óra múltán már harsányan kínálták szállítmányának darabjait.
Valamikor 1974 nyarán a saigoni Astor szállodából kisebb magyar csapat lépett ki, amikor egy középkorú helybéli asszony térdre rogyott előttük, és könyörögni kezdett: vigyék már el a háta mögött szobormerev arccal álldogáló tinédzser lányát éjszakára, mert ha aznap nem jut pénzhez, két másik gyermeke éhen hal. Neki akkor és ott nem lett volna adekvát idegnyugtató az az érvelés, hogy emelkedjen felül létének kisszerű gondjain, mivel Saigonban működik az ellenzéki sajtó, tüntetni lehet, miközben Észak monolit, rezzenéstelen egypárti uralom.
|
A fiatalokat már nem érdekli a háború
Nguyen Huy Kham / Reuters |
Félrevezető és igazságtalan megközelítés volna, ha Vietnam elmúlt négy évtizedét a kelet-ázsiai „kis tigrisekkel”, Dél-Koreával és Tajvannal vetnénk egybe. Annál inkább, mert a negyven év voltaképp nem is annyi: az emberi és anyagi erőforrásaiban végsőkig kizsigerelt, amúgy is szegényes infrastruktúrájában szétzilált ország röpke néhány év alatt két újabb háborút élt át. Egyet Pol Pot Kambodzsája és egy másikat a nyomasztó fölényű északi szomszédja, Kína ellen. Amerika pedig csendben, amolyan bosszúként, embargót rendelt el. Majd összeomlott a szocialista világrend és a Szovjetunió, Vietnam egykor legfőbb támasza, és az ország nemzetközileg pőrére vetkőztetve ott állt hirtelen, szinte egymagában a világban. Így tehát a reálisan vizsgálható időszak jóval kurtább és sokkal összetettebb, mint képzeletbeli versenytársaié volt annak idején.
Másfél évtizednyi nemzetközi zűrzavar és belső bukdácsolás után a meghirdetett új gazdaságpolitika jegyében az 1990-es évektől kezdve a 2008-as világválságig Vietnam évi hét-nyolc százalékos fejlődést produkált, messze a világátlag felett. Mi több, a hivatalos társadalmi-gazdasági stratégia
ma már egyenesen azt vizionálja, hogy Vietnam 2020-ra modern ipari állammá válhat.
Ezekben a napokban boldog-boldogtalan a Ho Si Minh nevére keresztelt egykori Saigonba tódul ünnepelni, végtére ott dőlt el a háború és a nemzet újraegyesítése. Nem öncélú formabontás azonban megjegyezni: Északon, amely sokkal mélyebbről indult az új világ felé, szembeötlőbb az átalakulás.
Miközben behegedtek a sebek, a dioxin fertőzte földeken ismét fű sarjad, a mindennapok új ellentéteket szülnek. Eljátszhatunk a gondolattal, hogy mit is látna Ho Si Minh, a legendás államalapító, ha ma végigsétálna szeretett városán, Hanoin. Valószínűleg levegő után kapkodna a döbbenettől. Történelmi belvárosában, a Visszaadott kard tava körül az eső áztatta, nap égette és málladozó százados viskók és szatócsüzletek helyén szürreális épületcsodák emelkednek. Amerre a szem ellát, Prada-, Hugo Boss-, Omega-, Cartier-üzletek, a nyugati világ luxuskínálata virít mindenfelé, miközben a tisztes szegénység (olykor a nyomor) még a városon belül is tömeges, a vidékről nem beszélve.
Noi Baiból, az ottani tudósítói működésem első évében, 1977-ben átadott, akkor épp viharvert, de már működőképes repülőtérből ízig-vérig nyugati légikikötő lett. Kétszer három sávos autópálya vezet a városba, és a Vörös-folyó felett olyan, a japánok által épített híd ível át, amely önmagában is kisebb építészeti remekmű. Ám a hídfő lábánál krémszínű szalmakalapban, kék vászoningben és fekete nadrágban tucatnyi nő tisztogatja a díszcserjéket, helyi szokás szerint guggolva.
Magyar szemmel hihetetlen a gyerekek tömege, a Hanoiból Ho Si Minh-városba tartó repülőgép óvodai nyílt napra emlékeztet. Valóságos népességrobbanás megy végbe, ami vélhetően összefügg az életkörülmények általában szerény, némely kiváltságosok esetében látványos javulásával.
A fiatalok már csakis a jövőbe tekintenek.
Találkoztam egy szoftverfejlesztő startup vállalkozás három tagjával. Maga a prezentáció döcögött, olykor megbicsaklott, hárman együttesen boldogultak az angolul feltett kérdésekkel. Programjuk azonban kitűnő – mondta az egyik szervező –, s a fiatalok nem szenvednek önbizalomhiányban. Életcéljuk, hogy sikeres magánvállalkozók legyenek, ők a jövő letéteményesei ebben az országban, ehhez kétség sem férhet.
Ebben rejlik az egyesült Vietnam 40. évében a politikatörténeti partikularitás, hogy a számunkra is ismerősen csengő szocialista lózungok, az évfordulót belengő csillagos-sarlós-kalapácsos zászlók, transzparensek díszítette színpad aljában a zenekar már az épülő kapitalizmus kottájából játszik. Mi több, a társadalmat, a közéletet, a sajtót vasmarokkal irányító egypárti uralom folyamatos reformjaival sajátos növekedési „hormonnal” egyengeti a kül- és belföldi magántőke útját.
|
A vietnami háborúnak nem a tiltakozás, hanem a globális szemlélet átalakulása vetett véget
MTI/UPI |
Szükség is van rá. Egyfelől áldás és versenyelőny a fiatalok tömege, másfelől kockázat, hogy a munkaerőpiacra lépve álláshoz jutnak-e. A jövedelemkülönbségek feszítő növekedése még az olyan hagyományosan nyugodt népek tűrőképességének határait is elérheti egyszer, mint a vietnami. Meglepő volt, hogy a déli nagyváros angol nyelvű napilapja, a Saigon Times még az ünnep előestéjét sem kímélte a korrupció ostorozásával. Igen nyersen azt írta: aláássa a jövőt, megrendíti a Vietnam iránti bizalmat, a versenyképességet. Magyarán: rohasztja a társadalmat.
Sétálok ifjúságom színhelyén, a Graham Greene által világhírűvé tett két szállodát, a Continentalt és a Majesticet összekötő csillogó főutcában. Harmincnyolc fok, füllesztő, párás meleg, zúgnak, tülkölnek az egymással és a motorosokkal is bújócskát játszó autók. Egyetlen zsibongás az utca, az üzletek felhajtói, a kisárusok kínálnak mindent, szövetet, csecsebecsét, embert. A hőség és a hangzavar egyvelegében elszédülök egy pillanatra, az a képzetem támad, hogy a régi saigoni főutcán bandukolok, s hogy errefelé semmi nem változott.
Aztán felocsúdok, ahogy a szomszédos vendéglőt reklámozó fiú ormótlan táblájával oldalba bök. Épp az egyik keresztutcánál állok, rálátni a párhuzamos történelmi főutcára, a Nguyen Hue-ra, ahol a pokoli hőség ellenére szorgalmasan bontják a városképet száz-százhúsz éven át meghatározó, a francia gyarmati időkben épített és a szubtrópusi melegben lassan szétrohadt utolsó házakat, hogy multik, bankok központjai, plázák márvány- és üvegcsodái emelkedjenek hamarosan, mint Tokióban, Sidney-ben vagy Londonban.
Miközben a hivatalos Ho Si Minh város az évfordulós lázban ég, a szervezők zseniális húzással meghívják a háborút a helyszínen megélő külföldi, főleg amerikai tudósítók népes csoportját. És láss csodát: el is jönnek.
Megöregedve, kopaszon vagy megőszülve, egyikük-másikuk botra támaszkodva, de szemmel látható meghatottsággal szemlélődnek ifjúságuk színhelyén. Itt van az egykor hihetetlen nagyságú amerikai tudósítóhad doyenje, Peter Arnett, az AP irodavezetője, Tony Clifton a Newsweektől, Tim Page, a Life-Time világhírű fotósa, de jöttek japánok is, valamint a Le Monde Ázsia-szakértője, Bruno Philip.
|
Két volt háborús tudósító, Nick Lit és Tim Page a 40. évfordulós banketten
Nguyen Huy Kham / Reuters |
Vendéglátóink szívélyessége és udvariassága határtalan.
Szinte abszurd drámát celebrálnak, egy asztalhoz ültetve az amerikaiakat a Saigon felszabadításához vezető Ho Si Minh-hadművelet tíz tábornokával.
Ha valaki a Saigonból való 1975. februári távozásomkor egy ilyen jelenetet vizionál, őrültnek neveztem volna.
S az igazi meglepetés akkor ér, amikor az öregen és betegen is magabiztos, harsány, minden érzelgősségtől mentes amerikaiak egyike, az NBC hajdani operatőre azzal zárja bemutatkozását: ellenségként ment el innen, barátként jött vissza. Másodpercekig tartó mély csend követi szavait, s mire a vietnami ifjú hölgy lefordítja mondandóját a tábornokoknak, palástolhatatlan meghatottsággal állva, együttes tapsviharban törnek ki. Köszöntik egy békésebb jövő ígéretét.
Hanoi–Saigon, 2015. április
