Támaszpontok épülnek a Baltikumban, Bulgáriában, Lengyelországban, Romániában (a két utóbbiban a rakétaelhárító rendszer elemeivel), kvázi támaszpontok, logisztikai bázisok Szlovákiában és Magyarországon. A szervezet visszaalakul a hatvanas-hetvenes évek erőteljes, hatalmas csapásmérő képességekkel (konvencionális fegyverekkel is) rendelkező NATO-jává. Olyanná, amely képes ellenerőt képezni a partnerből megint ellenféllé átminősített Oroszországgal szemben – és amely képes a nem konvencionális (aszimmetrikus hadviselés, befagyasztott vagy alacsony intenzitású konfliktus) kihívások kezelésére.
Nyomasztó orosz fölény
Nem lesz könnyű. Ahogy a krími hadművelet is jelezte, a mai már nem a gorbacsovi szétesés vagy a jelcini dekadencia orosz hadserege, hanem egy részben modernizált, rugalmas csapásmérő erő. Most csak a hagyományos fegyverekről beszélünk, a nukleáris fegyverzet külön téma, ott Oroszország mennyiségileg egyenrangú ellenfele az Egyesült Államok és a NATO másik két, nukleáris ütőerővel rendelkező tagja, Franciaország és Nagy-Britannia kombinált erejének.
Sőt, ami a taktikai nukleáris fegyverek számát illeti, Moszkva nyomasztó fölényben van. Európában lezárulni látszik az 1989–90 óta tartó, viszonylag nyugodt korszak. Ezen már az sem változtat, hogy egyes NATO-tagok váltig állítják, sem 1997-ben, sem máskor a szervezet nem vállalta, hogy a szovjet utódállamokat (legalábbis a kulcsfontosságú Ukrajnát) nem próbálja integrálni. E kérdésben is a lengyelek és a baltiak képviselik a kemény vonalat, míg Németország megfontolt, és (legalábbis egyelőre) nem vetné fel Ukrajna NATO-tagságának a kérdését.
Most csupán a „nem oszt nem szoroz” parányi Montenegró az egyetlen esélyes rá, hogy két éven belül elinduljanak vele a NATO-csatlakozási tárgyalások. A többi jelölt, már csak Ukrajna miatt is, újra parkolópályára kerül. Az európai biztonság olyan sok évtizedes előzményeken, keserves munkán, kompromisszumokon nyugvó pillérei rendültek meg az ukrajnai válság nyomán, mint a hagyományos fegyverzetkorlátozási egyezmény (CFE), a NATO–Oroszország Tanács, az 1997-es alapító okirat, az 1994-es budapesti memorandum.
Egy személyben
Nem csoda, hogy Nyugaton már meg is indult a fegyveres konfliktus okait feltáró önvizsgálat. Sok mindent át kell gondolni, és ez a váltás nehéz lesz Európának. Valamelyes reményt ad, hogy az európai biztonsági architektúra néhány eddigi eleme – például a Nyitott égbolt egyezmény – még mindig működőképes, és Berlin szeretné is menteni a menthetőt.
Paradox helyzet, de a Oroszország katonai megfigyelői az elmúlt hetekben akadálytalanul repkedhettek Nyugat-Európa felett (akárcsak a nyugatiak a Kelet-Ukrajna és Oroszország egén), miközben nyolc-tíz kilométerrel alattuk dúlt a háború. A nagy stratégiai fegyverrendszereket korlátozó egyezmények, ugyan nyikorogva, de szintén működnek.
|
Anders Fogh Rasmussen NATO-főtitkár, David Cameron brit kormányfő Barack Obama amerikai elnökkel az észak-atlanti szervezet walesi csúcson. Oroszország mennyiségileg egyenrangú ellenfél
Andrew Winning / Reuters |
Elemzők attól is tartanak, hogy a nyugati biztonsági rendszer nagy átalakulása nem teszi majd rugalmasabbá a terrorizmus elleni harcot, a Közel- és Közép-Kelet, Észak-Afrika, az al-Kaida, az IS támasztotta kihívásokra adandó határozott válaszokat, mert átirányítja a NATO figyelmét Oroszországra. Erre az amerikaiak is kezdenek ráébredni. A Der Spiegel „béna kacsának” titulálta a NATO-csúcson a vártnál óvatosabb pozíciót felvevő Obamát, aki rájöhetett, hogy az Ukrajna-kérdés túlfeszítésével újabb, kétes kimenetelű frontot nyithat. Az amerikaiak pedig az utóbbi évtizedekben nem voltak túl szerencsések a frontnyitásokkal sem Afganisztánban, sem másutt, Irakban, Szíriában, Líbiában.
Oroszország központosított döntésrendszere jobban alkalmas a krízishelyzetek kezelésére, mint a NATO vagy az Európai Unió bonyolult, soklépcsős szisztémája. Putyin egy személyben irányít és dönt gyakorlatilag mindenben, ami a hadsereg, hadiipar, az energiaszektor irányításához kell. Maga áll két kulcsfontosságú bizottság, az energetikai és a hadiipari élén. A hatás-ellenhatás törvényei szerint Moszkva még inkább visszatér a hidegháborús időszak hadsereg dominálta világába. Tovább erősödik a gazdaság militarizáltsága, a fegyverexport, amely az orosz ipar legsikeresebb szegmense. Ami a technikai oldalt illeti, a NATO tiritarka fegyverrendszereihez képest (ahány tag, szinte annyiféle páncélozott harci jármű, repülőgép, kézifegyver) az orosz arzenál egységes.
És a kulcsfegyverrendszerekben már most önellátó. Azt tervezi, hogy hét-három éven belül teljesen megszünteti a hadiipar külföldi – nem jelentős, elsősorban ukrán – függőségét, ugyanakkor még szorosabb együttműködést épít ki Kínával és Indiával. Moszkva a szankciók ellenére a várakozások szerint az idén is megőrzi a világ második legnagyobb fegyverexportőre helyét.
Az oroszok Kína legnagyobb külföldi fegyverszállítói, és keményen küzdenek az amerikaiakkal ezért a posztért Indiában, amely a világ legnagyobb fegyverimportőre. Moszkva újranyitja a kilencvenes évek elején bezárt katonai támaszpontjait az ország sarkvidéki részein, továbbfejleszti őket a déli részeken, a „közel-külföldön”, Örményországban, Kirgíziában és Tádzsikisztánban.
Jöhet még csillagháború
Mindeközben az orosz–kínai dominanciájú Sanghaji Együttműködés Szervezete (SCO), a Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezete, az orosz vezetésű CSTO (a „közép-ázsiai NATO”) tovább építi a nyugati biztonsági rendszerek keleti megfelelőit. (Oroszország az SCO soros elnöke a kulcsfontosságú 2014–2015-ös időszakban.) Az új kvázi hidegháborús korszak növeli egy véletlenszerű atomháború kirobbanásának az esélyét, mégpedig a „Pershing II–SS–20 szindróma” alapján.
Az amerikai Pershing II és a szovjet SS–20 középhatótávolságú, nukleáris töltetű ballisztikus rakétákat a múlt század 70-es, 80-as hidegháborús évei hozták létre. Európai telepítésük nagyban megnövelte a véletlenszerűen kirobbanó atomháború valószínűségét, mert rövid repülési idejük (10–17 perc) nem adott lehetőséget a megtámadottnak a helyzetmérlegelésére (például véletlenül indult-e el a rakéta), és egy ilyen baleset azonnali masszív ellentámadást válthatott volna ki.
Most hasonló helyzet alakul ki, immár globális méretekben. Ismét hangsúlyossá válik a hidegháború jellemzője, a Reagan elnök nevéhez kötött „csillagháború”, az űr vagy a legfelső légrétegek hadszíntérré alakítása. Jön a hangsebesség hat-kilencszeresével repülő scramjet meghajtású robotrepülőgépek korszaka, ezek a föld bármely pontját egy órán belül elérhetik.
Azaz ismét veszélyes időhiány és azonosítási bizonytalanság lép fel a szemben álló felek döntéshozási rendszereiben. Az amerikai katonák szerint ezek könnyen megkülönböztethetők a nukleáris robbanófejű interkontinentális ballisztikus rakétáktól, mert egészen más a röppályájuk, és „nem hordoznak atomrobbanófejet, hanem hagyományosat”. Vajon a potenciális orosz ellenfél is elhinné ezt? Vagy átfogó atomtámadással reagálna? Akárhogy is, ismét „öt percre” leszünk (vagyunk?) a nukleáris világégéstől, akárcsak harminc-negyven évvel ezelőtt.
Hol van az új képletekben Magyarország helye? 1989 előtt százezer katonánk állt fegyverben, ma ennek talán az ötöde. Mutatóban van néhány harckocsink, szállítóhelikopterünk, repülőgépünk, tüzérségünk, földi légvédelmünk. Valaha több száz harci gépből állt a magyar légierő, ma a két kezünkön megszámolhatjuk a gyorsan bevethető gépeinket. A körülöttünk lévők sincsenek sokkal jobb helyzetben, a rendszerváltás utáni csendes negyedszázadban nem is volt szükség komolyabb, más szerkezetű haderőre.
És talán Rambo is visszatér
A „körkörös védelem” elve nem csak Magyarországon vált kabarétréfává, szomszédaink már szövetségeseink, békefenntartáshoz pedig elég a kézifegyver meg néhány BTR. Most minden megváltozhat. A NATO vezetése kitartóan noszogatja az európaiakat, költsenek többet a védelemre. Eddig nem láttuk értelmét. Most? Egy biztos, a nyugati fegyveripar hatalmas megrendelésekre számíthat.
Csak a magyar GDP-ben a katonai kiadásoknak több mint 1,2 százalékkal, jelenlegi árakon 3600 milliárd forinttal (egy Paks-bővítés árával) kellene emelkedniük, hogy elérjük a NATO által megkövetelt átlagot. Mindez olyan helyzetben, amikor az itthon épphogy megindult gazdasági konszolidációt megtörhetik a szankciók. Európa tartósan gyengélkedik, Ukrajna esetleges uniós tagsága gigászi összegeket emésztene fel.
|
Védősisakok a Paksi Atomerőműben. A NATO többet akar
Móricz-Sabján Simon / Népszabadság |
Az EU-mecénás Németország is fékez, Európa legerősebb gazdasága egyre hangosabban morog, az orosz piacon a szankciók miatt csak az idén jóval több, mint tízmilliárd eurós veszteséget kell elkönyvelniük. Nem tudjuk, hogyan alakul az energiahelyzet a következő pár évben. Lesz-e földgázunk, villanyunk? Magyarország számára az orosz piac egy részének elvesztése, a Déli Áramlat és Paks körüli bizonytalanság százmilliárdokba, munkahelyek tízezreibe kerülhet.
Még azt sem ismert, mekkora kötbért kell fizetnünk, ha felmondjuk a Pakssal kapcsolatos, nagyrészt ismeretlen tartalmú, aláírt szerződéseket. A franciák már tudják, egymilliárd euróba kerülhet nekik a Moszkvának le nem szállított Mistral-osztályú helikopterhordozó utáni per.
Hollywoodban, amely filmjeivel mindig is érzékeny mutatója volt a kelet-nyugati kapcsolatrendszernek, ismét írják azokat a filmforgatókönyveket, amelyekben az oroszok visszakerülnek az eredendően bűnösök szerepsablonjába. Az enyhülés időszakában sok olyan film készült, amelyben az amerikai és a szovjet (orosz) ügynökök együtt harcoltak a rossz, a terroristák, a vallási szélsőségesek ellen, mint Arnold Schwarzenegger a Red Heatben (Vörös zsaru) 1988-ban. Jön vissza a másik oldal, John Rambo, aki a világ bármely részén felveszi a harcot a „szovjet-orosz gonosszal”?
