Orbán Viktor múlt hétvégi, tusnádfürdői beszédében úgy fogalmazott: „Tízmillió cigány van munka nélkül szerte Európában. Ha van pénzünk arra, hogy befogadjunk másokat, akkor miért nem fordítjuk arra ezeket a forrásokat, hogy az Európában élő közösségeket oktassuk, neveljük, és bevezessük őket a munkaerőpiacra?” Az uniós romapolitikáról és a pénzek felhasználásáról a budapesti székhelyű Nyílt Társadalom Intézet (OSI) Making the Most of EU Funds for Roma (a szervezet által használt fordítással: „EU-s forrásokkal a romák társadalmi integrációjáért”) programjának társigazgatóit kérdeztük.
Nincs kimondottan uniós romastratégia. 2011-ben egy európai keretet hoztak létre nemzeti (tagállami) romastratégiákra; ez fontos különbség. Tartalmilag is, de az EU szempontjából azért, mert így a felelősség az egyes tagállamoknál marad. Az EU sem új intézményeket, sem számszerű célokat, sem új forrásokat nem rendelt a romapolitikához; az uniós felzárkóztatási alapokból egyébként is meglévő pénzeket lehet a romákkal kapcsolatos célokra is felhasználni – mondja Kullmann Ádám a magyar EU-elnökség idején elfogadott alapelvekről.
– Ugyanakkor azzal, hogy egyáltalán létrejött az európai keretstratégia,
legalább kimondták, hogy nemzetek feletti ügyről
is szó van. Politikai figyelem irányul rá, mégpedig úgy: a tagállamoknak közpolitikai intézkedéseket kell hozniuk; ehhez az unió anyagilag jelentősen hozzá is járul – teszi hozzá Zentai Violetta. A kérdésben az EU mindhárom főszereplője, a brüsszeli bizottság, a tagállamok tanácsa, illetve az Európai Parlament is aktív, de nem egyforma módon.
– A parlament összeurópai romastratégiát szeretett volna. Az EP érdekelt abban, hogy évente be is számoltassa az Európai Bizottságot; a tanácsot ez sokkal kevésbé foglalkoztatja. Az EP-nek egyébként most is van két roma képviselője, az egyik romániai politikus, a másik egy svéd feminista. De semmiképpen nem jó, ha ez kizárólag a roma képviselők ügye marad – mondja Kullmann.
Zentai szerint ellentmondásos az elmúlt húsz év mérlege. – Két felismerés tette a kérdést európai üggyé. Az egyik a roma migránsok megjelenése a régi tagállamokban, ami kiváltotta az olcsó politikai hisztériához is vezető félelmet. A másik: a tagállamok tanácsában ott ülnek azon országok képviselői (Magyarország mellett főként Csehország, Szlovákia, Románia és Bulgária), amelyeknek elsősorban saját magukat kellene komolyabb munkára ösztönözniük.
– Jellemző volt az áprilisi roma csúcstalálkozón a foglalkoztatásért felelős romániai miniszter felszólalása – veszi át a szót Kullmann. – Előbb kinyilvánította, hogy mennyire a szívén viseli a romák sorsát, majd hozzátette: a romáknak jogukban áll, hogy megválasszák, mely országban akarnak élni...
Az európai keret elsősorban szociális szempontok szerint fogalmaz. Felismerést nyert, hogy a négy fő területen: az oktatásban, egészségügyben, foglalkoztatásban és lakhatásban a romák kiszorulnak a többség tereiből. – Ugyanakkor lényeges, hogy az EU megnevezi azt az etnikai csoportot, amely, úgy tűnik, tagállami keretek között, uniós segítség nélkül nem fog tudni előre lépni, mert a diszkrimináció sajátos formái is sújtják. A végcél világos: csökkenjen a romák és a nem romák közötti társadalmi szakadék.
Nagy vita volt ugyanakkor róla, hogy lehet-e egyetlen etnikai csoportot ilyen módon kiemelni. Egy nagyon erős érv szólt mellette: az egyetlen és így politikailag a leggyengébb etnikumról van szó, amely mögött nem áll sem nemzetállam, sem intézményes keret, kulturális öröksége pedig általában alacsonyabb értékűnek tartott vagy láthatatlan. Minden tekintetben kirekesztett csoportról beszélünk tehát – mondja Zentai.
A projektek kapcsán olyan tényezők nehezítik az eredményes forrásfelhasználást, amelyeknek nem is feltétlenül van közvetlen közük a romák befogadásához, például milyen hosszú futamidőt engednek a kiírások. Kullmann úgy véli, hogy a roma integráció nem az a téma, ahol a rövidebb projektek eredményre vezetnének. Nem arról van szó, hogy a kormányok rosszak vagy gonoszak lennének, hanem, hogy ez egyszerűen a többinél nehezebb terep. Az egész támogatási rendszernek mindig egyfajta lakmusztesztje lesz, hogy a roma projektek mennyire érik el a kívánt hatást.
A cseheknél, a szlovákoknál vagy románoknál az önrész okoz nehézséget. Ha nincs önrész, a projektet működtető civil szervezet úgy reagál, hogy mesterségesen megemeli a munkatársak fizetését, és egy rész visszafizetésére „kéri” őket. Ebből lesz az önrész. De mi van akkor, ha egy munkatárs a munkaügyi bíróságon ezt elmondja?
– A tagállamoknak a saját forrásaikat is fel kell használniuk a romák támogatására. Abban nagy szabadságot kapnak, hogy az uniós támogatásokat milyen részletszabályokkal használják fel, például milyen hosszú futamidővel, mekkora önrészszel – állítja Zentai, hozzátéve:
– A pénzelosztásnak márpedig az a logikája, hogy annak a szempontjai érvényesülnek, aki ott, helyben hatalmi helyzetben van. Ha a romák nincsenek, és nem is képviseli az érdekeiket senki, akkor az övék nem fog. De vannak rá módszerek, hogy ezeket a hatalmi helyzeteket azért meg lehessen bontani.
A leghátrányosabb helyzetű 33 kistérség programja az előző EU-költségvetési ciklusban épp azt célozta, hogyan lehet gondosan végigvezetni a tervezésben és a forráselosztásban a roma befogadást.Mert a döntéshozók és a projektgazdák ezt önmaguktól nem lépnék meg: nem olyanok az érdekviszonyok.
Van-e „eminens projekt”, amit kitűzhetünk a falra? – kérdeztük. Kullmann Ádám a Biztos Kezdet Gyerekházak programját emeli ki: 2009-ben uniós forrásból 35 ház kezdte meg a működését az országban. A program célja az, hogy ne eleve hátránnyal induljanak a legkisebbek majd az óvodában, illetve az iskolában. Finanszírozási szempontból kevésbé átgondolt, nagy fluktuációval működő gyerekfelzárkóztató rendszernek tartják viszont a tanodákét. A gyerekházak rendszere ugyanakkor személyhez köthető az államigazgatáson belül: Langerné Victor Katalin helyettes államtitkárhoz, aki felkarolta ezt az ügyet.
Térségi összehasonlításban a szakemberek nem tartják rossznak a magyar forrásfelhasználás bizonyítványát, legalábbis ha valaki Brüsszelből nézi. Belülről nézve persze jobban látszanak a problémák. Nagyon jól kiütköznek a különbségek mondjuk a vidéki nagyvárosok hozzáállásában, abban, hogy egy-egy önkormányzat mennyire merészen, innovatívan viszonyul a kérdéshez. Politikai bátorságra van szükség, „koalíciókat” kell tudni kötni, okosan felvállalni egyfajta úttörőszerepet. És ma már nem az itthoni politikai bal-, és jobboldal közötti különbségről van itt szó.
A romafelzárkóztatást nyomon kísérő szakemberek úgy vélik, Magyarországon van a kérdés kezelésének hagyománya, létezik a kutatói háttér, közgazdászokkal, a szociológusokkal. Előrébb tartunk ebben egyes másországoknál.Vannak ugyanakkor szemléleti gondok. Mondjuk, érdemes-e a hátrányos helyzetben élő házát uniós pénzből kicsinosítani, nem inkább abban érdemes-e segítenünk, hogy kikerüljön onnan? Vagy biztosan van-e értelme annak a sok, íróasztalfiókba kerülő tanulmánynak, amely a romák felzárkóztatását lenne hivatott elősegíteni, és ennek a költségvetését is terheli, de hasznosulni azért kevéssé hasznosul?
Interjúalanyaink aggasztónak találják, hogy nem csak Magyarországon, de
Szlovákiában is egyre nő a szakadék a romák és a nem romák között.
Bulgária és Románia más gazdasági struktúrájú ország, összetettebb etnikai térképpel, tagoltabb romaközösségekkel, ahol a romák és nem romák közötti különbség nem a legfontosabb vagy egyetlen társadalmi törésvonal. Ám a szűkebben vett Közép- Európa még a kilencvenes évek elején gyorsan kiszűrte a képzetleneket, akik aztán sosem térhettek vissza érdemben a munka világába.
A cseheknél pedig – teszi hozzá Zentai – miközben a politikai elitet durva rasszizmus jellemzi, és ott vannak a hírhedt városi romagettók is, létezik egy olyan, az etnikai határokat átlépő civil társadalom, amely még nem elég erős sem hazánkban, sem a szlovákoknál. A ráfordított milliárdok, az uniós támogatás, a politikai és médiafigyelem dacára nem biztos, hogy az átlagpolgár is úgy találja: „az utcán is látható” előrelépés következett be a romák helyzetében az elmúlt tíz évben. Ennek mi lehet az oka? – Soha nem próbáltuk meg igazán.
Foglalkozunk egy kicsit vele, teszünk rá egy programot, egy stratégiát, de eleve lehet látni, hogy a ráfordított milliárdok eltörpülnek a probléma súlyához vagy a másra költött ezermilliárdokhoz képest. Igazán elkötelezett és szisztematikus roma közpolitikáról nem beszélhetünk. Márpedig ha tovább nő a szakadék, az előbb-utóbb rossz lesz a társadalmi többségnek is. Még csak befogadó demokratának sem kell ehhez lennie, elég, ha az önérdekét felismeri. A politikai pártokkal együtt.
