Jorgelina nevelőszülei ugyan nem szolgáltak a hadseregben, de igen vallásosak voltak, az örökbefogadást is a katolikus egyház szervezte. „Mindig is tudtam, hogy örökbe fogadtak, hiszen majdnem négyéves voltam, amikor az édesanyám eltűnt. De a nevelőszüleim azt mondták, hogy az igazi szüleim terroristák voltak, és elhagytak engem" – mesélte a Guardian munkatársának a 41 éves művész.
A Jorgelinához hasonló gyerekek hozzátartozói nem nyugodtak bele a történtekbe. 1977-ben Május téri nagyanyák (Abuelas de Plaza de Mayo )néven szervezetet alapítottak, amely megpróbálta felkutatni az illegálisan adoptált gyerekeket, és több esetben is összehozta őket a még életben lévő családtagokkal. A szervezet elnöke, Estela de Carlotto idén augusztusban, Jorgelina 41. születésnapján jelentette be, hogy megtalálta a saját fiát, Guidót.
Jorgelina egyébként az elsők között volt, akiket sikerült azonosítani. Ekkor ugyan tizenegy éves volt, de csak tizenhat évvel később, felnőtt fejjel tudott igazán szembenézni a múlttal. „Elképzeltem, hogy anyámmal vagyok, aztán hirtelen meghallottam a hangját, amint azt mondja: Jorgelina. Abban a pillanatban egész tisztán hallottam a hangját. Ekkor döntöttem úgy, hogy felveszem az igazi nevem" – mesélte a művész.
Édesapja a Népi Forradalmi Hadsereg tagja volt, és a rendszer ellenségeként 1974-ben, egy templomban végezték ki. Az édesanyjának három évvel később veszett nyoma. Miután két fiát is kivégezték, Jorgelina apai nagyanyja Svédországban kért politikai menedékjogot, és attól kezdve minden idejét az unokája megtalálásának szentelte. Rengeteg levelet és képet küldött az érintett szervezeteknek, és kitartásának végül meg is lett az eredménye. Jorgelina nevelőszüleinek egyik ismerőse 1980-ban felismerte a lányt egy képről, és azonnal értesítette a Május téri nagyanyákat.
|
Estela de Carlotto, aki évtizedes keresés után találta meg a saját fiát
Ginnette Riquelme / Reuters |
A családegyesítés azonban nem történt meg, mert Jorgelina nagyanyja nem kérvényezhette a gyámságot. „A nevelőszüleimnek érvényes örökbefogadási papírjai voltak, amelyeket a nagymamám is aláírt korábban" – mesélt a kálváriáról Jorgelina, aki úgy véli, nagyanyja azért írta alá a papírokat, mert rettegett a katonai vezetéstől, és így próbálta megvédeni őt.
Molina végül sosem találkozott unokájával, mert a nevelőszülők nem engedték. Csupán egyszer látta, akkor is csak távolról. „Kétszer is egymás szemébe néztünk, miután a nevelőanyád elment érted az iskolába. Elöntöttek az érzelmek. Legszívesebben odamentem volna hozzád és megöleltelek volna, de földbe gyökerezett a lábam... nagyon fájdalmas volt" – írta egy Jorgelinának küldött ám soha nem kézbesített levélben a nagyanyja, aki nem sokkal később meghalt.
|
A piszkos háború alatt eltűntek portréi egy 2007-es Buenos Aires-i kiállításon
Enrique Marcarian / Reuters |
Jorgelinának ezután egy iratokkal teli bőröndöt küldtek Svédországból, amelynek segítségével összerakta múltja darabjait. Ekkor szánta el magát, hogy Carolina helyett ismét Jorgelinaként fog élni. Nevelőanyja már meghalt, idős nevelőapja azonban életben volt. „Nem akarta elfogadni, hogy Jorgelina vagyok. Azóta nem láttam őt, és a család többi tagját sem. Nagyon nehéz volt, mert jó embernek tartottam" – emlékezett vissza a művész, aki azóta felkutatta a vér szerinti családja még életben lévő tagjait, és találkozott anyai nagyanyjával is.
