Mivel a valószínűség-számítás törvényei szerint, ha sokszor dobnak fel pénzt, akkor a kimenet 50-50 százalék, aki tehát nem kívánta a véletlenre bízni a sikert, annak csalnia kellett. Az eredmények azt mutatták, hogy akiket személyes érdeklődésükről faggattak – a kontrollcsoport – 51,6 százalékos eredményt értek el, ami nem tér el a várakozásoktól. Ám akiket előzetesen „bankári” mivoltukra emlékeztettek, azok átlagosan 58,2 százalékot értek el. 26 százalékuk jelentett győzelmet, vagyis volt hajlandó csalni. A kutatók a magasabb csalási hajlandóság okát kutatva megkérdezték a résztvevőket, egyetértenek-e azzal: „a társadalmi státuszt alapvetően a pénzügyi sikerek határozzák meg”. Azt találták, akiket a bankban betöltött szerepükről faggattak, azok jóval nagyobb arányban fogadták el ezt az állítást, mint a kontrollcsoportban. Hasonló módon pozitív kapcsolatot találtak a pénzügyi siker fontosságával egyetértők és a pénzfeldobáson csalók között.
A vizsgálat tehát különös eredményre vezetett. A banki alkalmazottak – magánemberként – éppen olyan becsületesek, mint bármely más iparág dolgozói. A becsületük akkor rendülhet meg, ha bankos mivoltukra emlékeztetik őket. Úgy tűnik, a bankban dolgozóknál felértékelődik a pénzügyi siker, és ha folyamatosan felhívják a figyelmüket erre, akkor az – nyilván áttételeken keresztül – csaló viselkedést válhat ki. Ezt a megállapítást támasztotta alá, hogy a banki kontrollcsoport becsületessége megfelelt az átlagnak, és a kísérletet a pénzzel közvetlenül nem kapcsolatba kerülő iparágak dolgozóival elvégezve, azok viselkedését szakmai identitásukra való utalás nem torzította a tisztességtelenség irányában. A csaló viselkedést tehát a bankok szervezeti kultúrájának – gyakran tudat alatti – hatása váltja ki.
A kutatók megállapításaiból, illetve a banki csődökkel kapcsolatos egyéb vizsgálatokból tehát úgy tűnik, a csalások hátterében nem egyes emberek esendősége, inkább a szervezeti kultúra érhető tetten. A gyakran nem tudatosan és nyilvánosan megfogalmazott elvárások kiválthatják, sőt ösztönözhetik a csalást. Ha a szervezet elvárja a károknak másokra történő áthárítását, és jutalmazza a felelőtlen kockázatvállalást, az felmentést ad, és ezért kiválthatja egy kevésbé tisztességes embernél a csalást. Egy ilyen kultúra azonban becstelenségre csábíthat még egyébként becsületes embereket is. A kísérletek legkülönösebb eredménye éppen ez volt: a banki alkalmazottak a kontrollcsoport feltételei között becsületeseknek bizonyultak, és „csak” banki identitásukra „előfeszítve” váltak csalókká.
A kísérletek tehát alátámasztották, hogy a banki alkalmazottak egy része a teljesítménykényszer hatására vagy a főnökök – sokszor ki nem mondott – nyomására eltérhet az erkölcs útmutatásaitól. A bankokban uralkodó „mindenáron sikert elérni” üzleti kultúra az egyébként meglevő komoly csábítást felerősíti. Ez gyengítheti a tisztességesség normáját és alááshatja a becsületes viselkedést. Erre utalnak azok a felmérések, amelyek szerint az USA-ban 1977 és 2012 között az ügyfelek által alacsony etikájúnak minősített alkalmazottak aránya 10 százalékról 25 százalékra emelkedett. Még inkább elgondolkoztató, ha a különböző mintával elvégzett kísérletek eredményeit összevetjük: a leginkább becsületesek az orvosok, őket az átlagemberek követik, majd a „börtöntöltelékek” következnek, és a sort a bankárok zárják.
A Cass Business School által végzett és nemrégiben nyilvánosságra hozott felmérés úgy fogalmaz: a bankok „mérgező” és agresszív kultúrája vezetett a banki csődökhöz, és ennek a megváltoztatása – még ha a bankok azt valóban komolyan akarják is – évtizedet is igénybe vehet. Ez azért fontos, mert sokan megszüntethetőnek vélik a bankcsődök kockázatát a bankok tőkeösszetételének biztonságosabbá tételével, vagyis a saját tőke és a kölcsöntőke arányának az előbbi felé történő – számszerűsíthető, ellenőrizhető és számon kérhető – eltolásával. Erre persze szükség van, ám ennek kapcsán szoktak utalni Einstein egy mondására, amely szerint: „Amit ki tudsz számolni, többnyire nem számít. A legtöbb dolog, ami számít, nem számszerűsíthető.” Úgy tűnik, a kockázatok minimalizálásában meghatározó szerepet játszik a banki kultúra, amely vagy óvatosságra késztet, vagy éppen ellenkezőleg, felelőtlen kockázatvállalásra ösztönöz.
AWall Street farkasai – de éppígy a Nagy Likvidátorok vagy a Tőzsdecápák – azonban nem csupán Manhattan környékén és nem kizárólag a banki világban honosak. Mindenütt megélnek, ahol „mérgező” szervezeti kultúra formálódott ki, és szedik gyanútlan áldozataikat, ha a szervezet szabad utat enged garázdálkodásuknak. Felbukkannak más iparágban – emlékezzünk az Enron csődjére –, sőt, ez a viselkedés magyarázza a politikai pártok katasztrófáit is. Ezen sem a ráolvasás, sem a sajnálkozás, de még az egyedi „levadászás” sem segít. Elkerülhetetlen olyan szervezeti kultúra kialakítása, amely nehezebbé teszi a csalást, bünteti a felelőtlen viselkedést és kifizetődőbbé teszi az etikai normák követését.
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
