mindenki, aki számít a földön, de legalábbis a Kaukázusban, a Közel-Keleten vagy az egykori orosz és szovjet birodalomban, az örmény. Vagy az anyja volt az. És lehet, hogy igazat mondanak.
A kultúra fontos az örményeknek. Jereván legfontosabb látnivalói közül kiemelkedik az archeológiai múzeum. Bizonyítja a maga nyolcezer éves kincseivel a folyamatosságot, amely az ősi mezopotámiai kultúrákat, az ékírásos világot a későbbi örmény civilizációval összeköti. A másik megdöbbentő látványosság az ősi kódexek, kéziratok tára, a Matenadaran.
Fantasztikus gazdag irodalom maradt fenn a korai és késői középkorból örmény betűkkel írva. Az ábécét az örményeknek (valamint az örmények szerint a grúzoknak és a kaukázusi albánoknak) Mesrop Mastoc örmény szent és tudós alkotta. A grúzok ezt vitatják. De nem ez közöttük – és a többi kaukázusi nép között – az egyetlen vitás ügy. A kézirattárban sok olyan kódex van, amelyet a könyvnyomtatás utáni korban írtak. A távoli anatóliai örmény vidékekre nem jutott el Gutenberg találmánya. Viszont vannak olyan könyvek, amelyeket örmény betűkkel, de török nyelven vetettek pergamenre, papírra. Az együttélésnek és az asszimilációnak érdekes mutatványai ezek.
Az utazóval néha közlik, hogy a hegyen túl már Azerbajdzsán van. Az akkor háborús övezet Karabah miatt? Vagy mégsem? Karen, aki muzeális Mercedesével rendszeresen közlekedik Grúzia és Jereván között, sajátosan látja a helyzetet. A világ szerinte az örmények ellen van. Kivéve talán az oroszokat. De ők is csak feltételesen barátkoznak velük. Most velünk vannak – mondja –, a grúzok meg Amerika kezét fogják. De azért az oroszok megvédenek a törököktől és az azeriektől – ha ez az érdekük. Nem mindig volt így. Karen elárulja, hogy 1988-ban a huszonötezer áldozatot követelő földrengést Mihail Gorbacsov csinálta. Azért, hogy megnyugtassa az embereket, akik nagyon fel voltak buzdulva Karabah miatt. Csak egy kicsit túl jól sikerült – értesülök a szörnyű titokról.
A földrengés nem állította meg sem Karabah elfoglalását, sem a Szovjetunió szétesését. Az oroszok azonban maradtak – most is van pár ezer katona a török határ közeli 120 ezres Gümri város 102. támaszpontján. (Az idén januárban egy italt kereső 18 éves orosz katona betört egy örmény házba és a család hat tagját lemészárolta. A felháborodás mára elcsitult.) Karennek rossz véleménye van a grúzokról. Mind tolvajok – mondja. A törökök, azeriek: gyilkosok. A kurdok, hát azok a legrosszabbak. Karabah ősi örmény föld és a miénk – rögzíti a tényeket. Közben, a hatórás zötyögés közepette elhagyott házakat látunk. Itt azeri családok laktak, akik elmenekültek – közli lakonikusan.
De van, aki másként gondolja. Vazgennel Ecsmiadzinból utaztunk Jerevánba. Őneki más a véleménye a kaukázusi interetnikai viszonyokról.
„Amikor Oroszországban élnek, az örmények és az azeriek a legjobb barátok, és segítik egymást. A gyűlölködést csak otthon folytatják"
– állítja. Még hozzáteszi, hogy az Opelt, amelyen megyünk, egy azeri barátja ajándékozta neki. Ilyen is van.
Akinek nem lenne világos, hogy itt a történelem kezdeteinél jár, láthatja Jerevánban az Ararátot. Az ugyan Törökország, de nagyon fontos örmény hegy. Azt senki sem mondta nekem, hogy az ott kikötő Noé is örmény lett volna, de érzékeltették: ő is közülük való volt. A történelemre emlékeztet megannyi emlékmű, szobor. Egyeseket – mint például Lenint – leváltották. Sztálin helyébe az Örmény anya emlékműve került. És megmaradtak a háborús mementók. A legtöbb az első világháborús népirtásra emlékeztet. Ennek megdöbbentő múzeum-emlékhelye is van, amely az örménység sorsát, helyét mutatja be az oszmán világban. Iszonyúak a pusztítás képei. Nem szólnak azonban az embermentőkről, pedig a törökök, muzulmán kurdok között sem mindenki volt gyilkos... Mindeközben sok emlékmű őrzi a második világháború emlékét is. Egyet lefotóztam Ecsmiadzinban: éppen egy hajléktalan melegedett rajta.
Az örményországi tájat, városképet az elhagyott és félbehagyott épületek jellemzik. Sokon látszik, hogy évtizedek óta áll már, rozsdásak az ágaskodó betonvasak. Más házakat pár éve hagyhattak csak ott, még a darut sem bontották le. A város tetején megáll a városnéző busz. Szovjet hősi emlékmű, alatta félbehagyott építkezés. Az alapkőletételkor elhelyezett tábla szerint itt pánörmény kulturális központ épül egy amerikai örmény jóvoltából.
Az építkezés azonban abbamaradt. Vajon miért? De a közelben, a sitthalmok mögött két hatalmas villa, szinte palota áll. Megkérdem a buszsofőrt: ugyan ki lakik ott? Viccelődve válaszol, és azt bogozom ki, hogy egy volt államfő és egy korábbi miniszterelnök lakja a házat. A buszon utazó gyerekcsoportot kísérő tanárnő bekapcsolódik a beszélgetésbe, s azt mondja:
mi tudjuk, hogy ezeknek a hivatalos fizetéséből erre nem telhetett.
A gazdaság állapotát jelzik az elhagyott, romos gyárépületek, mezőgazdasági létesítmények az út mellett. Viszont szépen rendbe hozták a jereváni konyak- és vodkagyárat. Régi üzem, még a cárizmus alatt kezdte a termelést, és virágzott a szovjet időkben is. Aztán elhagyott lett, és rommá vált. De jött a Multi Group Csoport, és új néven újraindította.
|
A történelem itt kezdődött. Ma viszont elég szürkék a mindennapok Jerevánban
David Mdzinarishvili / Reuters |
Most már Noé konyakgyár néven ténykednek, és így exportálják az aranyló nedűt – mondja szabatos angolsággal az idegenvezetőnő. Megtudom, hogy a gyár tulajdonosa Gagik Carukján, volt testnevelő tanár, birkózó és ökölvívó, egyébként szkanderben Európa-bajnok. Cégcsoportjához tartozik még egy sörgyár, kőfeldolgozó, cementgyár és szállodacsoport, valamint
a Lada autógyár képviselete. Benne van a cseppfolyósított gázimportban és az elosztásban is. A jelenlegi elnök Szerzs Szargaszján Alekszandr nevű fivérével felerészben tulajdonosok ebben a lukratív bizniszben. Carukján az Örmény Olimpiai Bizottság elnöke. Megalapította a Gyarapodó Örményország pártot, amelynek parlamenti képviselője, s a korábbi elnök is közeli üzletbarátja volt. Ezt a derék üzletembert megvádolták azzal is, hogy kapcsolatot tart az alvilággal, például a kaliforniai örmény maffiával.
Egy menekülő nép
Egyórányira van Jerevántól Samiram község, ahol vagy háromezren élnek. Gyakorlatilag mind kurd nyelven beszélő jazidi. E népről főleg az iszlamista terror iraki pusztításai alatt hallott a világ. A kaukázusi jazidik száz éve menekültek az akkori Orosz Birodalomba, az oszmánok elől. Most negyvenezren élhetnek itt, főleg állattenyésztők. A szegénységük szembetűnő. A falu vezetője Mraz Brojan, ő volt a valaha volt kolhoz gépészmérnöke. Kolhoz már nincs. A falunak jobban menne, ha az állatokat ők vághatnák le, és nem kellene bagóért eladniuk – mondja. Még két vágya van a falufőnöknek: vezetékes gáz, és hogy a negyven éve épült bekötőútjukat újraaszfaltozzák. Iskola van, saját nyelven is tanulhatnak. Az általuk beszélt kurd dialektusnak a szovjetek cirill betűs írást adtak. A vallás különválasztja őket a muzulmán kurdoktól. Napimádók vagyunk – magyarázza, amikor a sárban elvezet az újonnan emelt szentélyig. Az egyiken prófétájuk, Zarathusztra látható más jazidi jelképekkel. A másikon az itteni családok mártírjainak állítanak emléket. Vannak, akiket az Oszmán Birodalom gyilkolt le, mások a nagy honvédő háborúban estek el, és vannak, akik az Azerbajdzsánnal folytatott legutóbbi háborúban haltak meg. Történelemből kijutott nekik is.
Egyébként a konyakgyár igen jó állapotban van, és az italok is finomak.
Miért a sok félbehagyott ház? Egyesek azzal magyarázzák, hogy elfogyott a diaszpóra beruházási kedve, mások szerint
az orosz gazdaság visszaesése miatt álltak le a beruházások. A belvárosban mégis bontani akarnak, a patinás, régi épületek helyén emelkedne az új üzleti negyed. A hetven-nyolcvan éves házakra S. O. S. jelet raktak ki a lakók, a városvédő civilek pedig régi fényképeket. Megtudom, neves örmény színészek laktak itt valaha, őket ábrázolják a fotók. Szóval van, aki küzd valamiért, míg mások reménytelennek látják a helyzetet és kivándorolnak. A legtöbben Oroszországba, de sok örménynek van rokona másutt is a világban.
„Globális nemzet vagyunk!”
– tréfálkozik keserűen Sztepan Grigorján fizikus, egykori rendszerváltó politikus, aki most egy civil szervezet feje. Az általa vezetett csoport párbeszédet kezdeményezett a karabahi háború befejezésének esélyeiről, és a török–örmény történelmi együttélésről. A vallási-nemzeti kisebbségek védelmében is kiállnak. Örményországot a rendszerváltás és a háború szinte totálisan egynemzetiségűvé tette. A maradék: a jazidiak, asszírok, egykori orosz szektások leszármazottai, muzulmánok védelemre szorulnak – állítja. Szeretné, ha a jazidi kisebbség képviseletet kapna a parlamentben.
Változó emlékművek, átalakuló városkép, egymást váltó oligarchák. Örményországban immár semmi sem a régi, pedig talán csak egyvalami van, amiben minden örmény egyetért:
hogy semmi sincs a földön olyan ősi, mint az ő népük és országuk.
