A Le Petit Cambodge előtt néma csend uralkodik. A döbbenet és a gyász csendje ez. Többen erre térnek a főútról, hogy egy szál virágot helyezzenek az ázsiai étterem bejárata elé, sokan kisgyerekkel jönnek, maguk készítette rajzokat, papírvirágokat raknak le a péntek esti lövöldözés helyszínén.
„Nincs bennem harag vagy gyűlölet senki iránt. Már nem érzek semmit”
– mondja egy középkorú férfi, aki a kollégáját veszítette el.
A legtöbben könnyes szemmel érkeznek az ázsiai étteremtől alig egy kilométerre fekvő Bataclan klubhoz is. A kordonon belül még az áldozatok cipői, elhagyott ruhái hevernek szanaszét, csak az ott lakók és a rendőrök mehetnek be a területre. Jerome Elkaim azonban nem akar gyertyát gyújtani vagy virágot elhelyezni a kordonnál. Nem akar emlékezni a legtöbb áldozatot követelő támadásra,
amelyet a szerencsének köszönhetően élt túl. Csupán a motorját szeretné elhozni a szórakozóhely elől. Pénteken parkolta le, majd belépett a Bataclanba, hogy egy koncerttel zárja a fárasztó hetet.
„Egyszer csak lövéseket hallottam, persze akkor még nem tudtam, hogy pontosan mi történik. Azt hittem, hogy ez valamilyen hangeffektus, az előadás, a show része. Akkor kezdtem el gyanakodni, amikor az emberek hirtelenjében furcsán viselkedtek. A zene leállt, és a zenészek lemenekültek a színpadról” – meséli lapunknak a még mindig a történtek hatása alatt lévő Jerome. Emlékei szerint öt percig tartott, míg felfogta, hogy mi történik.
|
| Fotó: Veres Viktor / Népszabadság |
Amikor megláttam a halott tinédzsereket, tudtam, hogy nagy a baj. Az emeleten álltam, alattam rengeteg holttest és a vértenger” – Jerome az emlékek felidézése közben többször is megakad, fáradtan temeti kezébe az arcát. Perceken múlt az élete.
Amikor rádöbbent, hogy merénylet kellős közepén vannak, a barátjával az oldalsó kijárat felé vették az irányt. Egy szobába tévedtek, amelynek a tetőtéri ablakán keresztül sikerült elmenekülniük. Egy szomszédos lakásban kerestek és találtak menedéket. A tulajdonos több tucatnyi túlélőt fogadott be otthonába.
A fiatal belsőépítész a történtek ellenére nem akarja, hogy Párizsban minden utcasarkon rendőrök felügyeljenek a biztonságra.
„Nem akarok úgy élni, hogy megmotoznak és átkutatják a táskámat, akárhányszor belépek valahova. Az életnek mennie kell tovább.
Nem akarom, hogy megváltozzanak a dolgok, és mindenhol rendőrök álljanak. Akkor már inkább elvonulok magányosan egy szigetre” – magyarázza Jerome, aki nem tagadja: bizony lassan veszi fel a mindennapok ritmusát. Elcsigázottan mondja, hogy nagyon sok a munkája, de hétfőn még nem tud dolgozni. Pihennie kell. „Majd holnap.”
|
| Fotó: Veres Viktor / Népszabadság |
Nem sokkal később biciklin megérkezik a Bataclan környékére David Martello német zongoraművész, és az őt körülvevők gyűrűjében eljátssza – az 1980 decemberében New Yorkban merénylet áldozatává lett – John Lennon klasszikus dalát, az Imagine-t.
A dal végén fogja kerékpárját – amellyel a zongorát szállítja –, és szó nélkül elhajt. A bicikli elejére a párizsiak jelszavává vált feliratot erősítette: „Nem félünk.”
