És nem volt senki, aki megálljt parancsolt volna.
Pedig ott voltak a helyszínen az ENSZ kéksisakosai, de passzívak maradtak. Nemcsak az elkövetőket kellene megbüntetni, azokat, akik megindultak a bozótvágó késekkel, hanem azokat is, akik közbeavatkozhattak volna, de nem tették meg”, mondja két évtized múltán is elérzékenyülve a ma a németországi Düsseldorfban menekültek háborús traumájának kezelésével foglalkozó Mujawayo, aki a minap a budapesti Közép-európai Egyetem (CEU) vendégeként részt vett az intézmény Lemkin-találkozóján, és egy a ruandai népirtás következményeivel foglalkozó pódiumbeszélgetésre is hivatalos volt. (1943-ban Raphael Lemkin alkotta meg a genocídium, azaz népirtás kifejezést, és egész életét az azzal szembeni nemzetközi fellépésnek szentelte.)
Bár fájdalmas, azóta is vissza-visszajár Ruandába, fontosnak tartva, hogy a fiatalokban, az új nemzedékekben tudatosuljon, mi történt, és hogyan volt ez lehetséges. Még 1994-ben társalapítója lett a ruandai túlélő özvegyek szövetségének. Az egykori szomszédok között pedig ma is ott vannak a gyilkosok, legfeljebb húsz évvel idősebben. – Rengeteg rokonomat megölték. A szüleimet, a nővéremet, az ő gyerekeit és még sokakat másokat is. Nemcsak gyilkoltak, de szörnyűségesen tették azt: a vécébe hajítva emberi maradványokat. Nem is embernek, kígyónak tekintettek minket, akiket csak úgy agyon lehet csapni a machetével – hangzik drámai visszaemlékezése. Ám szavai szerint nem lehet azt mondani, hogy mindenki népirtó lett volna, és nem érzett velük együtt senki sem. „Voltak bátor hutuk, akik bújtattak. Egy asszony nagyon egyszerűen, szinte banálisan azt mondta nekem: De hát ti is emberek vagytok, nem...?”, meséli az írónő, aki egy algériai származású francia újságírónővel, Souad Belhadaddal közös könyvében, a Sur-Vivantes-ban (Túlélőnők) is elmeséli történetét.
|
Esther Mujawayo írónő és pszichoterapeuta
Reviczky Zsolt / Népszabadság |
Düsseldorfban Afrikából érkezett háborús menekültekkel és az ő traumájukkal foglalkozik. „Kis lépésekben haladva, pontról pontra tudjuk kibontani a történetüket. Nálunk azt érzik, hogy ők is emberi lények, azt tapasztalják, hogy
saját magukban lakozik az erő.
Nincsenek magukra hagyva, van kivel megosztaniuk a velük történteket, és túltenni magukat a szenvedéseiken.” Nemrég az örmény külügyminiszter, Eduard Nalbandian a párizsi Le Figaro hasábjain az ő az ENSZ genfi fórumán elmondott szavait idézte: ma, száz évvel később az örmények negyedik nemzedéke vár a népükkel szembeni török népirtás tényének őszinte és feltáró ankarai elismerésére. „Pszichológiailag nagyon is lehetséges, hogy így, generációkon keresztül is megmaradnak a félelmek. Szülőről gyermekre szállnak tovább anélkül, hogy ezt kimondanák a családban. Ott maradnak a csendben, a gesztusokban, a fájdalomban. Az örményeknek annyiban is rossz a helyzetük, hogy az egész népirtás máig kibeszéletlen, elismeretlen, és ezért feldolgozhatatlan maradt”, mondja Mujawayo.
