– A víz aznap különösen hideg volt, ezért az első dolgunk az volt, hogy elrohanjunk takarókért és minden másért, amire szükségük lehet. Összesen kétszáz-kétszázötven gyereket hoztunk ki a partra. A kemping vezetője mondta, hogy vigyük fel őket a házába, ott próbáljuk átmelegíteni őket, és onnan mindenki telefonálni is tud az övéinek – meséli Ravnum.
– Amikor még fent voltam a házban, 35-40 pisztolylövést hallottam, ebben biztos vagyok – mondja a rendőr hivatalos hangon, mintha felettesének jelentene. Azt azonban nem tudja megmondani, meddig tartott ez a lövöldözés, vagy hogy hallott-e később automata fegyvert is, amivel állítólag Breivik lőtt. – Amint leértem a kikötőbe, szerintem minden mást kizártam, csak a mentésre koncentráltam. Onnantól semmit sem hallottam – mondja. A rendőrség becslései szerint a gyilkos legalább egy órán át szabadon öldökölhetetett a szigeten.
Voltak gyerekek, akiket a vízből mentettek ki, de olyan is volt, akit magáról a szigetről. A szárazföldig senki nem úszott el, hamarabb felvették őket a csónakok. Valószínűleg túl hosszú és nehéz is lett volna: „a víz legalább háromszáz méter mély itt, teli van áramlatokkal, és körülbelül 15 fokos”.
A jobbára 14 és 25 év közötti fiatalok segítségére siető egyszerű norvégoknak fogalmuk sem volt róla, hogymi történik, vagy hogy a rendőrség elkapta-e már a gyilkost, mégis egészen a szigetig elmentek. Az egyik sátorozó elmondta Ravnumnak: épp Utoya egyik strandjáról hozott ki tinédzsereket, amikor Anders Behring Breivik utánalőtt. – Csak annyit tudtunk, amit a gyerekek elmondtak, hogy egy magas, szőke rendőr lövöldöz, és rengeteg a sérült. Volt, aki szerint legalább ketten voltak, és volt, aki azt mondta, egy pisztoly és egy automata fegyver van nála – idézi fel.
A szárazföldön, a túlélők között teljes volt a káosz. – Mindenki sokkban volt. Emlékszem egy fiúra, akinek a sebesült barátnője még mindig a szigeten volt. Csak állt a parton és kiabált. Nem tudom, mi lett a lánnyal – mondja.
Az alsó kikötőben a mentést végző nyaralók semmiféle segítséget nem kaptak a rendőrségtől vagy a mentőktől. – Volt egy fiú, nagyon csúnya sebbel a lábán. A gyilkos olyan lövedékeket használt, amelyek a becsapódáskor felrobbannak a testben, hogy még nagyobb pusztítást okozzanak.
– Azonnal hívtam a mentőket, akik közölték, hogy nem jöhetnek, mert a rendőrség szerint nem biztonságos a terület – meséli Ravnum.
Akkor még fogalma sem volt a rendőröknek, hogy egy, kettő, talán három gyilkos tartózkodik-e a környéken, így a nem biztonságosnak nyilvánított területre senki sem mehetett. A mentést nem irányította senki, minden csak „megtörtént valahogy, tettük, ami tőlünk tellett”. Azt is csak hallották egyszer valakitől, hogy a közeli hotelben alakítanak ki majd válságközpontot, és hogy oda kell vinni a túlélőket. A sátorozók a saját autóikkal vitték fel oda az összes kimentett tinédzsert. – Egyetlen rendőrt sem láttunk egész este – mondja Ravnum.
Ő nem indult el a hotel felé, inkább beemelte a sebesült fiút egy csónakba, és felevezett vele a másik kikötőig, ahol a rendőrök „biztonságos zónát” alakítottak ki. Ez négy-ötszáz méterre van az alsó kikötőtől, innen indulnak a kompok az Utoya szigetre is. Itt átadta a sérültet a mentőknek, majd megkérdezte a rendőröket, vannak-e még a vízben. Azt mondták neki, a déli oldalon még sokan úsznak, menjen oda, ha tud. – Egyszerűen csak fogtam egy csónakot, nem is tudtam, melyiket, és két másik férfival együtt elindultam. Nem tudtuk, hogy a gyilkost elfogták-e már. Nagyon féltünk – vallja be.
A strandon azonban már egyetlen túlélőt sem találtak. – Minden teli volt halottakkal, a parton és a vízben is. Jól emlékszem egy húsz év körüli lányra. A víz alatt fél méterrel feküdt, a hátán lőtte meg a gyilkos. Mint egy kivégzés – mondja halkan.
Négy órával azután tért vissza a faházba, hogy meghallotta a lövéseket és leszaladt a partra. Csak ekkor, a híradóból tudta meg, hogy időközben elfogták a gyilkost. Akkor a televízióban a rendőrök még csak „lehetséges 4-5 áldozatról” beszéltek.
– Sokkal több halottat láttam csak én magam is a vízben, ezért nem értettem, amit mondanak. De akkor már nagyon rosszul voltam, és minden kaotikus volt, szinte azonnal elaludtam – idézi fel. A reggeli hírekben hallotta a hírt: több mint nyolcvanan veszítették életüket a szigeten. A rendőrség később pontosított: a támadó 68 embert ölt meg Utoyán.
A festői környezetben, zöldellő hegyek és a kéklő tenger által körülvett sziget a Norvégia politikai életét évtizedek óta meghatározó szociáldemokrata Munkáspárt ifjúsági szervezetének (AUF) tulajdona 1950 óta. Minden évben itt, Oslótól körülbelül negyvenpercnyi autóútra rendezik meg a párt ifjúsági táborát, ám az év többi részében az aprócska, fákkal borított földdarabon számos más ifjúsági rendezvényt is tartanak, emiatt szinte nincs is olyan norvég, aki nem fordult meg itt gyermekkorában.
Breivik azonban szándékosan az ötnapos AUF-tábor idején lépett akcióba: bevallottan a Munkáspártot akarta támadni, mivel őket okolja azért, hogy egyre több bevándorló él az országban. A mindenki által ismert szigeten a kormánypárt utánpótlása ellen intézett támadás ezért sokszorosan is szimbolikus jelentéssel bírt egész Norvégia számára.
– Rendőr vagyok, tehát eszembe jutott, hogy Oslo esetleg valamikor valamilyen támadás célpontja lehet. De Utoya, ez a békés paradicsom? Ezt egyszerűen nem lehet felfogni. Nem értem – mondja Ravnum. Szombaton nagyon sok kempingező összecsomagolt és hazament, ám voltak, akik maradtak. – Ma is találkoztam olyanokkal, akikkel együtt dolgoztunk péntek este. Mi is gondolkodtunk, hogy hazamenjünk, de végül úgy döntöttünk, maradunk. Nem hagyhatjuk, hogy a gyilkos győzzön – mondja.
Gyermekei, a kétéves Niclas és a nyolc hónapos Victor átaludta a támadást, reméli, semmit nem is éreztek meg a körülöttük zajló eseményekből. Az oslói reptéren dolgozó rendőr a támadások idején azért nem volt szolgálatban, mert épp otthon van a kisebbik fiúval: Norvégiában a gyerekük születése utáni időszakban az apáknak is legalább 12 hét fizetett szabadságot kell kivenniük.
Első feleségével közös nyolcéves kislánya, Carina azonban már látta a híreket, és kérdezősködött. – Megpróbáltuk elmagyarázni neki, amennyire lehetett. Hétfőn kiment a tüntetésre az édesanyjával, és vitt egy szál rózsát. Tegnap pedig el akart ide jönni hozzám, hát elhoztam – mondja.
Carina egy rajzzal foglalkozik épp az asztal másik végén. Utoya szigetét rajzolja, rajta a gyilkossal. A vízben egy lány áll, és azt kiáltja: ne lőj! – Tegnap is ezt rajzolta – mondja az édesapja. A kislány félénken válaszol a kérdésre: nem, nem fél, hiszen apukája rendőr, anyukája pedig ápolónő. Ám a gyilkosra nagyon haragszik, úgy gondolja, szerinte biztosan az volt a terve, hogy a világon minden gyereket megöl. A hétvégén írt egy üzenetet is, amelyet kivitt a kikötőben kialakított emlékhelyre: „Továbbra is mosolyogni fogunk. Szeretem Norvégiát.”
|
| Ne lőj! – Carina rajza (lent) |
A nagyobb kikötőt a rendőrség még mindig zárva tartja, így a megemlékezők a kisebbikben alakítottak ki egy emlékhelyet, ahol mécsesekkel és virágokkal emlékeznek az áldozatokra. Nemcsak Norvégia minden szegletéből, a környező országokból – Svédországból, Dániából és Németországból – is érkeztek ide látogatók az elmúlt napokban. A sok eső miatt a vízszint megemelkedett a hétvége óta, ez elzárta az emlékhelyhez vezető utat: mindenki leveszi a parton a cipőjét, és átgázol a vízen.
Magnus Ravnum elgondolkodva áll a kikötőben, öt nappal a tragikus este után. Kutyája, egy kis fekete snaucer már húzná vissza a vizes kövekről a szárazföldre. Nem a közeli Utoya-szigetet figyeli, csak a lába elé néz komoran, néha a virágokra. „Még mindig nem értem. Erre egyszerűen nincsenek szavak.”
